Ahol a borkészítés intuitív – a somlói Fekete Pincében jártunk

Isten tüzes kalapja

A Somló a hazai borszakértők szerint az ország egyik legígéretesebb borvidéke. Nem túlzás ehhez hozzátenni, hogy vulkanikus jellegénél fogva ez az „Isten ittfeledt kalapjának” nevezett hegy világviszonylatban is egyedülállónak mondható. Kevés olyan termőtáj létezik ugyanis, ahol a borokban ennyire markánsan jelenne meg a borvidék sajátságos, termőhelyi karaktere.

A Somlónál ezalatt egyfajta „tüzességet”, „tűzkövességet” kell érteni, ami kérlelhetetlenül, elnyomhatatlanul örvénylik a pohárban illatok és ízek formájában, és ami képes bármilyen egyéb aromát felülírni.

Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy ezt a bizonyos poharat éppen a Somló emblematikus borászának, Fekete Bélának a pincéjében szorongatjuk, akkor minden, a borok aromatikájára vonatkozó és a somlóiságot reprezentálni szándékozó jelzőt nyugodtan elkezdhetünk hatványozott módon és értelemben használni.

Ég veled, György!

Ám, ha pincelátogatást terveznénk, készüljünk fel rá: magát a bort már nem a kilencven pluszos Béla bácsi fogja nekünk kitölteni. Az interneten még ma is fellelhető az az ingatlanhirdetés, amelyet Béla bácsi adott fel 2010-ben, és amelyben pincéjét kínálja eladásra borkészlettel vagy anélkül. Mint egy elismert hazai borszakértő kommentálta meglehetősen deprimált hangvételben anno: az egész hirdetés „olyan, mint egy sírfelirat”. Gyászolni viszont – fogalmazódott meg bennünk a látogatáskor – semmi okunk sincsen, mert a pince megtalálta új gazdáját, pontosabban gazdáit.

Azóta tudjuk: gyászolni sajnos nyomós okunk van. Mielőtt az anyag megjelent volna, jött a hír: Emmert György, a Fekete Pince egyik tulajdonosa és borásza tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Hogy ki lesz az új borász a Fekete Pincében, arról már folyik az értekezés a tulajdonosi körben. Mivel azonban csupaszív vállalkozásról, örömborászkodásról és kifinomult érzékiségről beszélhettünk Györgyöt illetően, az utódlás vélhetőleg nehéz lesz. 
Alábbi írásunkat, amely a Györggyel való találkozás után pár nappal született, eredeti formájában közöljük a család és a tulajdonostársak beleegyezésével.

Ezekben a borokban több az intuíció, mint a technológia

A bankszektorból, az autóiparból és az élelmiszeriparból érkező Dölle Ákos, Emmert György és Riesz Gábor vitték tovább Fekete Béla örökségét, ami 3,5 hektár szőlőterületből, egy kisebb présházból, illetve egy szintén nem túl nagy alapterületű pincéből áll. Legalábbis ami a matériát illeti. Mert a Fekete-örökség leginkább egy eszme, miszerint „együtt kell élni a szőlővel és nagyon kell szeretni”. Ezt egy több mint tízéves interjúban fogalmazta meg Béla bácsi, ahol azt is hozzátette: az ő boraiban több az intuíció, mint a technológia.

Mivel ő eredetileg erdészmérnökként végzett, és a felmenői között voltaképpen nem találni egy borászt sem, érthető, legalábbis sejthető, miért hagyatkozott Béla bácsi mindig is a megérzéseire, s készítette úgy a borait, ahogy azóta senki más – meséli Emmert György, aki éppen egy 2008-as hárslevelűt tölt a poharunkba, amit még maga Béla bácsi készített. Mély, aranyszínű folyadék ez, amelynek aszalt, trópusi gyümölcsös illata, sós-mézes íze van és az egész olyannyira sűrű, hogy az ember rágóreflexei szinte automatikusan bekapcsolnak.

„Mikor megláttuk ezt a kis birtokot a szőlővel, az ingatlannal, az eszközökkel, a pincében érlelődő borokkal, úgy éreztük, az egész úgy komplett, ahogy van. Nem kell sem hozzátenni, sem elvenni belőle. Úgyhogy úgy döntöttünk, megvásároljuk Béla bácsitól, ha ő már úgyis ki akart szállni” – mondja György. Béla bácsival a mai napig kapcsolatban vannak, mert, mint mondja, nekik a know how-ra is szükségük volt, így az idős borász jelenleg is tanácsadóként segíti az új tulajdonosok munkáját, s tanítja őket az „intuitív borkészítésre”. Már ha ezt lehet egyáltalán tanítani.

A lényeg, hogy Györgyék sem használnak a szőlőben rovarölő szereket, erősen korlátozzák a szőlőtőkék hozamát, nem használnak aromákat befolyásoló fajélesztőket a borkészítés során, régi tölgyfahordókban erjesztenek és érlelnek, majd hosszú ideig, akár évekig pihentetik a végterméket tartályokban, ahol a folyadék egyáltalán nem érintkezik oxigénnel, minimálisra csökkentve így az öregedés ütemét. „Meggyőződésünk, hogy ez egy nagyon jó út, és nem véletlen, hogy Béla bácsi borai olyannyira kimunkáltak és tartalmasak. Ő vallotta, hogy a borok fejlődésébe nem kell beleavatkozni, nem kell azt kívülről manipulálni. Ha a pince és a benne lévő eszközök higiénikusak, szóval, ha nincsenek az erjedésre vagy akár az érlelődésre negatív befolyással bíró mikroorganizmusok, akkor csupán hagyni kell, hogy a természet a maga rendje és üteme szerint elvégezze a dolgát” – így György.

A bor tanulható, a pogácsa nem

Mitől vált Fekete Béla ennyire megkerülhetetlenné? – tettük fel a kérdést. „Béla bácsi attól különleges borász, hogy remek érzékkel ismerte fel, milyen szőlőfajtákat kell itt, a Somlón foglalkoztatni. A chardonnay-t például ő honosította meg a borvidéken, de régebben becézték őt Mr. Hárslevelűnek is, egyáltalán nem indokolatlanul. De különleges azért is, mert a természetet az ember elé helyezi és a borkészítésben az előbbinek az elsőbbségét vallja.”

Az új, hármas tulajdonosi körből Emmert György felel a borokért, akinek az apja és a nagyapja is foglalkozott szőlővel és borkészítéssel. Saját bevallása szerint, ha ebben az életben még meg is tanulja a borokat úgy készíteni, ahogy Béla bácsi, olyan pogácsát az ő köreiben már egészen biztosan nem fog tudni senki sütni, mint amilyet Béla bácsi felesége, Borika tudott. Ma is látható a présházban az a kis Karancs típusú tűzhely, amiben azok a csodák készültek. „Mikor jönnek hozzánk vendégek, akik korábban már jártak a Fekete Pincében, mindig kérdezik, kaphatnak-e abból a bizonyos pogácsából. Nos, nekik is, és mindenki másnak is azt tudom mondani, hogy olyat már biztosan nem, de Béla bácsitól még mindig őrzök olyan borokat a pincében, amik soha nem kerültek eddig forgalomba. Kompenzációként szerintem abszolút elfogadható.”

Hogy mitől különleges a Somló György szerint, arra a következő választ kapjuk: „A Somló egy nagyon tehetséges borvidék. Amikor az ember ide tart, jön a 8-as úton és meglátja a semmi közepén ezt a kalapra emlékeztető bazaltkúpot, akkor elég hamar egyértelművé válik neki, hogy ez igazából mire való. Nem gyümölcstermesztésre és nem tehénlegeltetésre. Málékony, bazaltzúzalékos a hegy, ami termőtalajnak egészen kiváló, a szőlő pedig ezt mindennél jobban szereti. Nekem személy szerint nagyon fontos, hogy minél többen megtudják, mennyire fantasztikus hely ez, ami nem több pár négyzetkilométernél. Őrületes energiái vannak a Somlónak. Aki itt jár, rögtön érzi ezt, és alig akar hazamenni.”