A Balaton csodás természeti látnivalóit felsorolva az emberek a tanúhegyeket, a barlangokat, a lápos-vizes élőhelyeket, a nádasokat, erdőket szokták mondani. Pedig a csodálatos természeti "emlékművek" között ott vannak a magasba szökő partfalak is, melyek tetejéről csodálatos kilátás nyílik a tóra. Ilyeneket találunk Tihanyban, Balatonfűzfőn, Zamárdiban, Balatonföldváron, Balatonszárszón, Balatonbogláron, de a legismertebb a 3,8 kilométeres fonyódi, az 5,9 km-es balatonkenesei-balatonakarattyai és a 3,25 km-es balatonvilágosi-balatonaligai. Az utóbbi már csak azért is kiemelendő, mert a tetején halad a Balatoni Bringakörút.
Az emberben felmerülhet a kérdés, hogyan jöttek létre ezek a képződmények? A löszfalak eljegesedések után alakulnak ki, amikor a jég legyalulja és a természeti erők finom porrá őrlik a kőzeteket. Ezt a kőzetlisztnek is nevezett, a homoknál is sokkal apróbb szemcséjű port a szél kénye-kedvére szállítja. Sok helyen, például a sztyeppéken nagy mennyiséget rakott le belőle, hosszú idő alatt akár 200-300 méteres vastagságban is megjelenhettek. A Kárpát-medencében is ez történt, ma 150 ezer négyzetkilométert borít be lösz.
Mi a lösz?
A Balaton menti löszfalak voltaképp nem is teljesen löszfalak. Csak egy részüket alkotja lösz, de a falak anyagában ugyanolyan hangsúlyosan jelen vannak a millió éves korú üledékek, melyek régen a Pannon-tenger/-tó fenekét alkották. A rétegeket a szakavatott szem ugyanúgy kiszúrja Kenesén, Aligán és Fonyódon is. Ezek a földtörténet pazar ujjlenyomatai, melyek azért lettek ilyen meredekek, mert a hullámverés ilyenekre mosta őket (Fonyód más kérdés, de erre még később visszatérünk), Kenesén például 80 méter magasra.
Ezeket a részben löszös falakat a természet is kihasználja. Vájatokat fúrnak bele az ürgék, pockok, fecskék, gyurgyalagok, de akár a darazsak is. Sőt a 19. század végéig Kenesén emberek is éltek a partfalakba vájt lyukakban. Emlékezetes volt, amikor 2010-ben annyira megmozdult a hegyoldal, hogy majdnem magával vitte a vasútvonalat. Ezt azóta súlyos költségek árán stabilizálták, de az emlékezet nem felejt: a lezúduló földtömeg 1914-ben belesodort egy vonatot a Balatonba - szerencsére nem halt meg senki.
A nagy veszély általában csapadékos időben áll elő, amikor a különböző típusú kőzetek megcsúszhatnak egymáson. A kémiai folyamatok is fontosak, a befolyó víz kioldhatja a löszös talajból az azt összetartó meszet is. Sokszor a partfal tetejére is építkeznek, ami szintén megterheli a talajt. Kenese esetén szó volt róla, hogy a vasutat is áthelyezzék, akár meg is szüntessék a rezgések csillapítása miatt. A Hajmáskér-Balatonfűzfő vonal újjáépítése azonban a helyiek ellenállásába ütközött, el is vetették.
Fonyód, ahol az ember kaparta le a hegyet
Míg Kenesén és Aligán az egykor magas vízszintű Balaton tépázta meg a partfalat és tette olyanná, amilyen, addig Fonyódon ebben nagy szerepe volt az emberi tevékenységnek. A vulkanikus eredetű fonyódi Várhegy és Sipos-hegy egykor - ha magas volt a vízállás a szabályozás előtt - szigetet alkotott. A Sió megépítésével és a Nagy-Berek lecsapolásával sem változott sokat az a helyzet, hogy a tó a hegy lábát nyaldosta.
Aztán megépítették a hegy és a tó közé a déli vasutat, majd az országutat. A hegyből meg egyre csak lecsipegettek, melynek ma látható az eredménye. A partfal instabil, omladozik, a 2010-es években (is) többször megindult már, ami miatt hosszú időre a 7-es főutat és a vasutat is le kellett zárni, jelenleg a Walkó-kilátó sem látogatható, a felújítása jelenleg is zajlik. Azóta sikerült stabilizálni, de a szakértők egyetértenek abban, hogy ezekre a falakra nincs örökké tartó megoldás. Az biztos, hogy legalább a hegyben felgyülemlett vizet le kéne csapolni.
Persze próbálkozni lehet és érdemes is. Egyes helyeken lépcsőzetes teraszokkal támasztják meg a falat, bár Dunaújvárosban ez például nem jött be, ott ferde rézsűt alakítottak ki. A geotextíliák, beton támfalak is segíthetnek, de a természetes út is megfelelő: növényzetet kell telepíteni az épp nem mozgó partfalra, hogy megfogja azt a gyökérzettel. Vizsgálatok alapján a diófa és az akác kiválóan alkalmas e célra, de az olyan súlyos terméseket hordozó fák, mint az alma, kevéssé. Tervek tehát vannak, a következő esős időszak pedig majd eldönti, mihez kezd a természet ezekkel a monumentális földtörténeti emlékművekkel.
