Varju Kata több mint 15 éve költözött a Szent György-hegy lábánál levő egyik kis településre, miután beleszeretett egy romos, düledező házikóba. Az első pillanattól fogva tudta, hogy itt akar új életet kezdeni. Az Angyal Pincében találkozunk, a hegytetőhöz közel, magasan a Lengyel-kápolna felett. Ez számára egyszerre a nyugalom szigete és a barátokkal való találkozások helyszíne.
We Love Balaton: Hogyan született meg a könyv ötlete?
Varju Kata: Régóta terveztem, hogy szeretnék egy anyagot készíteni az életünkről. Nagyon érdekes közösség alakult ki a hegyen, sok a hasonlóság, és közben nagyon sok a különbség is közöttünk. Más emberek vagyunk, de közben mindenkit összeköt az, hogy valamiért itt maradt. Szerintem ez a hegy mindenkit megszólít és próbára tesz. Sok szempontból nekünk sem volt könnyű az első pár év itt, de valahogy az mindig biztos volt, hogy itt akarunk maradni.
És akkor éreztem, hogy van valami, ami összefogja ezt a közösséget, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az. Arra gondoltam, hogy megpróbálom lefényképezni, mert nekem ez a könnyebb nyelv.
WLBa: Mennyi ideig készült?
V. K. : A Szent György-hegy hajnalig esemény szervezése kapcsán felajánlottam, hogy minden résztvevőhöz elmegyek fotózni. Több kép készült, mint amennyire szükség volt az esemény kommunikációjához. Eredetileg az volt a terv, hogy rendezünk egy kiállítást ezekből a fotókból, de azt éreztem, hogy ez így üres. Szuper portrésorozat volt, de nem adott semmi pluszt azon kívül, hogy bemutatta ezeket a különös embereket. Folytattam a fotózást mindenféle korlát nélkül, és két év után éreztem azt, hogy a képek már átadják azt a hangulatot, amit szerettem volna. Ha végiglapozom a könyvet, a végén ott lesz az az életérzés, ami itt tart minket.
WLBa: Hogyan vezetett az utad a Szent György-hegyre?
V. K.: Budapesten születtem, a budai ház, ahol felnőttem, több generáció óta a családunké volt, ott éltek a nagyszüleim, a szüleim is, és én is ott alapítottam családot. Nagyon élhető környék és élhető közeg volt, de érezni lehetett, ahogy generációról generációra tönkremegy. Amikor az apám gyerek volt, szabadon játszhatott az egész domboldalon, mi már csak három utcányi területen játszhattunk, akkor még mindenhol kis kertes családi házak voltak, az én gyerekeim pedig már a kapuig sem mehettek le. Beépült és forgalmas lett a hely, számunkra teljesen élhetetlenné vált. 16 évvel ezelőtt eljött az a pont, amikor azt mondtuk, hogy eljövünk.
Azt tudtam, hogy a Balaton-felvidékre vagy a Balaton északi partjára szeretnék költözni, mert gyerekkoromban volt egy telkünk Vászoly alatt, az Öreghegyen, a legjobb barátnőm szüleinek pedig Dörgicsén. Sokat jártunk erre, ha kamaszként valami bajom volt, csak felültem a vonatra, és meg sem álltam valamelyik nyaralóig. Emellett azt is tudtam, hogy egy fejlődő vagy fejlődőképes régióban szeretnék új életet kezdeni.
WLBa: A Szent György-hegyre költözők közül sokan számoltak be már arról, hogy az első alkalommal annyira megfogta őket a hegy, hogy tudták, nem kell tovább keresgélniük. Nálad is szerelem volt ez első látásra?
V. K.: Igen. Két kicsi gyerekkel akartam eljönni Budapestről, és megfogadtam, hogy nem keresek telket, amíg nem tudom eladni a régi lakást. Ehhez képest egy kirándulás alkalmával megláttam itt egy Eladó táblát, és másnap lefoglalóztam a házat. Egy nagyon öreg, düledező házikó volt, de kiléptem a kocsiból, és azt mondtam, hogy ez az a hely. Nagyon hirtelen és logikátlan döntés volt, de soha nem kérdőjeleztem meg. Amikor aztán jöttek a nehezebb évek az életemben, és logikusabb lett volna feladni ezt az életmódot, akkor is azt mondtam, hogy ameddig bírom, addig ez marad az életem helyszíne.
WLBa: Miért lett a cím az, hogy A Vulkán Mágusai?
V. K.: Már gyerekkoromban nagyon beszippantott a sötétkamra, nekem az egy nagy varázslat volt. Amikor megismerkedtem a borászok világával, akkor azt éreztem, hogy visszakaptam ezt a varázslatot, mert a digitális világgal egy picit eltávolodtam ettől a mágiától. A párom borász, belelátok, hogy mi folyik a pincében, és az is egyfajta mágia.
Képzeld el, amikor télen, a csendes hegyen, a sötét pincék mélyén folyik az alkímia.
Hasonlóságot vélek felfedezni a képzőművészeti alkotófolyamatok és a borászati folyamatok között. Mindkettő valamiféle varázslat. Ezért szerepel a címben az, hogy mágusok.
WLBa: Lovasterápiával is foglalkozol. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel?
V. K.: Kis korom óta lovagolok, versenyeztem is. Bár nagyon szerettem a versenypályán az adrenalint, és azt, hogy a pálya 1-2 percébe kell mindent beletenni, arra nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem annyira az én világom, ezért később inkább azzal kezdtem el foglalkozni, hogy felkészítsem a versenyekre a lovakat. Gyerekkoromban fejlődési rendellenességeim voltak, és amikor elkezdtem lovagolni,
a mozgásrendszeri problémáim és a tanulási nehézségeim
nagyon hamar javulni kezdtek, idővel el is tűntek. Ezért kezdtem el eleinte a lovasterápiának azzal az ágával dolgozni, ami kimondottan izomstimuláción alapuló idegrendszeri fejlesztéssel foglalkozik. Aztán ez szép lassan átfordult, és kidolgoztam egy mentálhigiénés személyiségfejlesztő tréninget. Ez egy játék, ahol az állatokkal való kapcsolatteremtés és együttműködés segít az önismeretben. Írtam erről egy könyvet is, és tanítom ezt a módszert már öt éve.
WLBa: „Vannak, akik nagyon precízen megterveznek egy-egy képet, és vannak, akik teljesen spontán gyűjtögetik a képeket. Én a középutat választottam. Megálmodok valamit előre, elindulok egy terv mentén, aztán hagyom, hogy az élet bizonyos mértékben ezt alakítsa” –
írod a könyv bevezetőjében. Hogyan kell elképzelni ezt a középutat?
V. K.: Van egy koncepció a fejemben, de nem ragaszkodom ahhoz, hogy ezt meg is tartsam, és nagyon izgalmas, mi lesz ebből a végén. Ezért is mondtam, hogy ez nagyon hasonlít a borászati munkához. Nem akarom irányítani a fotón szereplő embereket, inkább terelgetem őket a saját mozgásommal, kivárom, amíg fölnéznek vagy amíg megjelenik az arcukon egy olyan kifejezés, amit érdemes megörökíteni. Egy nagyon kicsi, könnyű géppel dolgozom, ami profi, csak nem látszik rajta. Nem félnek tőle az emberek, és nagyon gyorsan tudok vele dolgozni: meglátok egy pillanatot, már lövök is egy képet. Sokszor viszek magammal egy másik embert is a fotózásra, ha nincs valamilyen esemény. Könnyebb elkapni így az arckifejezéseket, ha nem a fotózás köti le az emberek figyelmét.
WLBa: A fotók alatt nem szerepelnek nevek, nem derül, hogy kik szerepelnek rajtuk és mi történik éppen.
V. K.: Szándékosan nincsenek nevesítve az arcok, mert ez a könyv nem erről szól. Nem történéseket, hanem hangulatokat, egy életérzést szeretne átadni. A képaláírásokat is a szereplők írták. Egyszer kitettük az összes fotót, és akinek eszébe jutott róla valami, odaírta. Az sem derült ki, hogy ki milyen képaláírást javasolt, ettől egy kicsit közös is a könyv. És persze tele van belsős poénokkal, amiket reményeim szerint a borászok mesélnek majd el, ha valaki ellátogat a pincéjükbe, hóna alatt a könyvvel.
WLBa: Lassan újraindul az élet, újra lesznek közösségi események. Tervezel folytatást A Vulkán Mágusaihoz?
V. K.: Igen, folytatom a munkát. Miután lezártam a kötetet, Török Csabánál megvolt az első olívaszüret, ahol mi is ott voltunk, és én végigfotóztam az egészet. Úgy volt, hogy ez egy 3-4 órás munka lesz, ehhez képest még este is, lámpafüzérek fényénél szedegettük az apró bogyókat a fáról, meg a nappali közepén préseltünk. Fotósként igazi ajándék volt ez nekem. Gyűlnek az anyagok, el is gondolkoztam rajta, hogy bele kellene még passzírozni néhány képet a kötetbe, de inkább várok ezzel. Ez most így kerek egész. Abban bízom, hogy pár év alatt megint történik velünk annyi érdekes dolog, hogy érdemes lesz egy új kötetet kiadni.
A könyv az Angyal Pincénél, a kisapáti Búzalelke pékségben és a Pláne Badacsony Borteraszon kapható, illetve megrendelhető az Angyal Pince Facebook-oldalán.
