„Beledobtak a mély vízbe, és azóta is elképesztően élvezem” – Interjú Kőrösi Tamás fotósunkkal

We Love Balaton: Ha arra gondolunk, hogy lesz valakiből fotós, mindenkinek valamilyen magasztos történet jut eszébe, azonban neked kicsit döcögősen indult a kapcsolatod a fényképezéssel… Milyen élmények tereltek a fotózás felé?

Kőrösi Tamás: A fényképezés egy ideig valóban misztérium és kvázi megfejthetetlen ellenség volt számomra. Még kisgyerek voltam, amikor anyukámmal Görögországban nyaraltunk, nagy lelkesen vittünk magunkkal egy analóg gépet, de ahogy álltunk a parkolóban, és szerettük volna megörökíteni az elképesztő kilátást, rögtön elszakadt a film, az újat pedig sehogy sem sikerült befűzni, végül egy fényképünk se lett a nyaralásról… Ez a negatív élmény aztán hamar átfordult, amikor pár évvel később kaptam egy kis digitális fényképezőgépet, aminek manuális beállításaival rögtön elkezdtem kísérletezni. Ezt is elvittem a családi nyaralásra, ahol mindenki szép színes életképekre számított, és arra, hogy valaki végre megörökíti a vakációt. Na, ebből nem lett semmi, mert én inkább a sómarta sziklákat, az érdekes textúrákat és a tenger hullámzását fényképeztem, mindezt erősen kontrasztosan, fekete-fehérben. A családom pedig nem értette, miért csinálok a nyaralásról melankolikus képeket, de ezek voltak az első olyan fényképek, amelyeket – úgymond – már tudatosan, „fotósszemmel” készítettem.  

WLB: Hogy lett végül a nyaralós hobbiból profi fotós karrier?

K. T.: Amikor a családom megemésztette, hogy nem lesznek vidám, színes fotók a nyaralásról, a határon apukám felvetette, hogy meg kéne mutatni a képeket a nagybátyámnak, aki profi fényképészként dolgozott még az analóg fotózás fénykorában. Ő javasolta, hogy mivel van szemem a fotózáshoz, érdemes lenne megpróbálni a fotós sulit, bennem pedig akkor tudatosult, hogy a fotózás lehet szakma és hivatás, nem pedig csak hobbi. Beiratkoztam a Práter utcai fotós iskolába, ahol gyorsan elsajátítottam a szakma alapjait. Itt ismerkedtem meg az analóg fotózással is, a technikai alapoktól egészen a labormunkákig.

WLB: A suli elvégzése után voltak kisebb kitérőid, mára viszont rengeteg fotós munkád van, az egyik stabil pont ezek közül a We Love Budapest, majd a We Love Balaton lett. Hogy kerültél az oldalhoz?

K. T.: Az egész történet a We Love Budapesttel indult, 2015 környékén kerestek valakit, aki a mára több ezres adatbázissá nőtt helyszínadatlapokhoz elkészíti a fényképeket. A We Love Balatonnak ezzel párhuzamosan kezdtem el dolgozni. Egyik nap bementem a szerkesztőségbe, amikor a szoba hátsó sarkából elkezdett nekem integetni az oldal akkori főszerkesztője (Tucsni László – a szerk.), hogy van-e szabad kapacitásom meg jogosítványom, mert kellene valaki, aki a Balatonon is fotózná a helyszíneket és a programokat. Természetesen habozás nélkül igent mondtam. Az első „bevetésem” a Strand Fesztivál – Be My Lake dupla kombó volt, akkor még egyszerre, azonos helyszínen rendezték meg a két fesztivált, ez 8 éve történt, beledobtak a mély vízbe, és azóta is elképesztően élvezem a balatoni munkákat.

WLB: Milyen kötődésed van a Balatonhoz, hogy állt rá a szemed a balatoni fotózásokra?

K. T.: Budapesti vagyok, és korábban nem sok kapcsolatom volt a Balatonnal, a családdal is inkább a Velencei-tóhoz jártunk nyaralni, aztán a We Love-os munka kapcsán kezdtem el ismerkedni a környékkel. Ez azért is volt érdekes, mert teljesen tiszta lappal indítottam a Balatonnál, nem volt semmilyen prekoncepcióm, így sokkal fogékonyabb voltam, és az újdonság varázsával ért minden élmény. Úgy éreztem, hogy végre a helyemre kerültem, és megtaláltam azt, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni, legyen szó gasztrofotózásról, programok megörökítéséről vagy a természet fényképezéséről, a lelkesedésem pedig azóta is töretlen. Ráadásul pont akkor robbant ki a gasztroforradalom a Balaton körül, kerestük, kutattuk az új hullámos helyeket, közben nagyon sok motiváló emberrel és történettel találkoztam, de ez a mai napig így van. Az pedig, hogy ezekre a helyekre általában egy újságíróval megyek, folyton új szempontokat és látásmódot ad a fotózáshoz.

WLB: A balatoni utak során egész digitális gépparkot viszel magaddal egy hátizsákba sűrítve, de az utóbbi években sokszor előkerül az analóg kamerád is. Ezekből a fényképekből állítottuk össze a We Love Balaton 10. születésnapját ünneplő fotókiállítást. Az elkapott pillanatok egy-egy képbe sűrítve remekül visszaadják azt a nosztalgikus hangulatot, amibe olyan sokan visszavágyunk. Neked milyen kötődésed van a retróhoz, és hogy jött az analóg fotózás?

K. T.: Ahogy említettem, nekem nincsenek gyerekkori, nosztalgikus emlékeim a Balatonról, viszont rengeteg történetet hallottam a balatoni retróról. Mivel személyesen nem éltem át, most akarva-akaratlanul kutatom azokat a helyeket és pillanatokat, amik visszarepíthetnek oda. Az analóg technika lehetőséget ad a kísérletezésre, ezzel pedig kvázi újraalkotom azt az élményt, amiből anno kimaradtam. Az analóg fényképezés mindig része volt az életemnek, a suliban nagyon sokat laboráltunk, sőt a nagybátyámtól kaptam egy komplett laborfelszerelést otthonra, a mesterem egyik kollégájától pedig régi analóg gépeket. 2011-ben már volt egy komolyabb analóg projektem, ekkor a Vakok Állami Intézetével kerültem kapcsolatba, és a Képek nélkül álmodni című sorozatot készítettem el a bent lakókról, ebből anno kiállításom is nyílt az egykori Anker Klubban. A digitális fényképezés és az analóg fotózás így mindig párhuzamosan volt jelen az életemben, a legtöbbször mindkét kamera nálam van, és amikor megvan a helye és ideje, az analógot is előszeretettel használom, ez nálam már szinte reflexszerűen működik.

WLB: A Balatonon általában nyüzsög az élet, a képeken te mégis inkább a csendesebb, nyugalmasabb pillanatokat kapod el, mondhatni, a nyár vizuális metaforáit örökíted meg. Olyan, mintha megállítanád az időt, és besűrítenéd egy-egy pillanatba a kellemes nosztalgiát, amibe olykor keveredik egy kis melankólia is.

K. T.: Ez érdekes felvetés, mert a digitális fényképezéssel kapcsolatban sokszor az az érzésem, mintha azzal épphogy kitágítanám az időt, hiszen egy-egy pillanatot szinte végtelen számú kattintással és képpel örökíthetek meg. Az analóg fotózás ennek pont az ellenkezője, ott valóban a pillanatokat sűríteni kell, átgondolni, kicentizni és pont jókor elkapni, eközben pedig a beállításokat is gyorsan át kell gondolni. Erre jó példa az a kiállításon is látható balatoni fotó, amit a révfülöpi Szigeti strandon készítettem. Megvártam, míg a bácsi kijön a vízből, komótosan készülődik, közben láttam, hogy érkezik a vitorlás, végig azon szorítottam, hogy pont beússzon a kompozícióba, a bácsi pedig ne induljon el, végül tökéletesen összeállt a pillanat, és elkattintottam a filmet. Ha mindezt digitális kamerával akartam volna lencsevégre kapni, akkor végtelen számú kép készülhetett volna, amiből kiválasztom a legjobbat, sőt még utómunkával is belenyúlhatok. Ez a példa talán jól mutatja, hogy az analóg fotózáshoz türelem kell, és egy másfajta szemlélet, ahol a lelassulás és a pillanatok sűrítése kapja a főszerepet.

WLB: A We Love Balaton 10. születésnapját ünneplő kiállítássorozat két állomásán vagyunk túl. Július elején nyílt meg a kiállítás a veszprémi KUNSZT-ban, utána pedig a Művészetek Völgyében találkozhattak a látogatók a képekkel. A visszajelzések és a személyes tapasztalatok alapján mindenkit nagyon megmozgattak a fotók, és izgalmas beszélgetések alakultak ki. Szerinted miért váltanak ki ilyen sokszínű reakciót a képek? Te mit szeretsz igazán az analóg fotózásban?

K. T.: Az tetszik igazán az analóg fotózásban, hogy nem kell a tökéletességre törekedni, hiszen maga a technika, a nyersanyag, az előhívás vagy a negatív beszkennelése is magában hordozza a hibalehetőséget. Ezért témában is sokszor keresem, vagy jobban mondva megtalál a tökéletlenség. Hozzászoktunk, hogy a digitális fotók mindig a legszebb pillanatokat örökítik meg, ez így van a Balaton körül is, hiszen a szép strandokat, a megkomponált ételeket, a ragyogó időt, a gyönyörű tájat akarjuk látni. Az analóg képeken viszont azt a szeletét mutathatom meg a valóságnak, ami hozzátartozik a mindennapokhoz, ez az őszinteség pedig hatalmas szabadságot ad. A fotós tanárom mondta sokszor, hogy egy képet az magyaráz meg igazán, ami nincs is rajta. Számomra ez egy fontos tételmondat, így a kiállításra nem véletlenül válogattunk be olyan megosztó fotókat, ahol például a strandpapucsok, egy kihalt lángosos büfé, egy elhagyatott ABC vagy egy döglött hal kapja a főszerepet. Ezek a képek teret adnak a nézőknek, hogy megfogalmazzák saját véleményüket és érzéseiket a fotókkal kapcsolatban. De a többi kép is rengeteg emléket mozgat meg, hol a téma, hol az analóg technika kapcsán.

WLB: Milyen meghatározó élményeid vannak az analóg fotózás és a kiállított balatoni képek kapcsán?

K. T.: Nagyon sok emlékezetes pillanat volt. Egyszer például balatoni strandokat kellett volna fotóznom, viszont végig szakadt az eső, digitális géppel nem értek volna sokat ezek a fényképek, de analóg kamerán keresztül nagyon jól nézett ki. Itt kezdtem el kísérletezni a multiexpós technikával: visszamentem a strandra egy napsütéses délután, ugyanazt a filmet visszafűztem a gépbe, amit az esős napon lőttem el, erre fotóztam rá véletlenszerűen az újabb képeket. A kiállításra be is válogattunk egy ilyen fényképet, a vízibiciklis fotót, ami ráadásul beleszakadt a gépbe, de mégis egy képbe összesűríti az analóg technika minden tökéletlenségét és szépségét.

De azt a délutánt is sokszor felidézem, amikor a „papucsos” fotó készült. Egy hosszú munkanap után végre lejutottunk a strandra, és őszintén szólva semmi kedvem nem volt gépet vinni, de megláttam a papucsokat a vízbe vezető lépcső előtt, és tudtam, hogy ezt le kell fotóznom. Sprinteltem vissza a kocsihoz, felkaptam a gépet, rohantam át a sínek mellett, pont jött a vonat, a hídon pedig egy piros ruhás lány integetett, elkattintottam egy képet, utána lefotóztam a Szigeti strand bejáratát, közben imádkoztam, hogy a papucsok még a helyükön legyenek. Ott voltak. Azt is gyorsan lefotóztam, és utána készítettem el a bácsival a vitorlás képet. Végül mind a négy fotó bekerült a válogatásba, de a csapat anélkül választotta ki ezeket a képeket, hogy ismerték volna a sztorit, mégis érződött, hogy a fotók egységet alkotnak.

WLB: A képek nemcsak a témaválasztás miatt idéznek nosztalgiát, hanem a szemcsézettségük, a napszítta sárgás tónusok is a ’70-es, ’80-as évek világára engednek asszociálni, ezáltal nem csupán témában, de látványban is visszarepítenek minket az időben. Hogy éred el ezt az izgalmas hatást?

K. T.: Amikor analóg géppel fotózok, sokszor az az érzésem, hogy a mai filmek már annyira professzionálisak, hogy a végeredményt nehéz megkülönböztetni a digitális képektől. Ezért elkezdtem másfajta nyersanyagok után kutatni, és rájöttem, hogy milyen érdekes lejárt negatívra fotózni, de még izgalmasabb, ha ezt mozifilmre teszi az ember, sőt ha lejárt mozifilmre, az lesz igazán különleges. Az analóg fotóim egyik „titka” a Fuji Eterna 400T film, amire a kiállításon látható képek nagy részét fotóztam. Ez egy olyan nyersanyag, amire nagyjátékfilmek forogtak, és ezeket a régi filmtekercseket mostanában fedezték fel, újra bekazettázzák, így hozzák forgalomba. Az analóg technika és a különleges nyersanyag pedig izgalmas kísérletezésre adnak lehetőséget, ezáltal válnak szinte kézzelfoghatóvá a képek. Ha napfényben fotózok műfényfilmre, akkor szükség van egy ún. fehéregyensúly-módosító szűrőre – ebben az esetben ez egy narancssárga szűrő. Ez egyensúlyba hozza a nagyon erős kék árnyalatot, ami azért így is erősen érződik, és ennek köszönhető ez a nosztalgikus hangulat.

WLB: Ennek kapcsán mi a véleményed a digitális és az analóg viszonyáról?

K. T.: A nyersanyag kiválasztása és a nosztalgikus, retró témák összehangolása egy olyan alkotói gondolkodást feltételez, ami a digitális fotózásnál nem feltétlenül szükséges, hiszen ott az utómunka végtelen lehetőséget ad a színvilág és ezáltal a fotók hangulatának megváltoztatására. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek digitálisan fotózni, sőt! Az analóg kiegészíti mindezt, és egy olyan technikai játékra ad lehetőséget, aminek a fő mozgatórugója a türelem, a lelassulás, a fókuszálás, beránt egy másik világba, aminek az atmoszférájába azok is bele tudnak merülni, akik minden előzetes ismeret nélkül nézik meg a fotókat. Ráadásul idén nyáron elkezdtem kísérletezni egy új analóg technikával, egy régi Super8-as kamerával mozgóképeken próbálom elkapni az ikonikus balatoni pillanatokat, ebből pedig majd a Margófeszt látogatói is kaphatnak egy kis ízelítőt.

Kőrösi Tamás analóg projektjei a Keskenyfilm Studio segítségével valósulnak meg.

A We Love Balaton szerkesztőségének munkáját az interjúk megírásában az Alrite beszédfelismerő rendszer segíti.