Már a házak megjelenése is jellegzetes: a Balaton-felvidéken és a Bakony területén a fő építőanyag a kő volt. A tihanyi építési mód azonnal felismerhető, a tipikus tihanyi ház az egyszerű, vakolatlan bazaltterméskő-falazásnak a csúcsfalas képviselője, ablaka körül fehérre meszelt kerettel.
A két régi parasztházzal kapcsolatban már az 1930-as években felvetődött a gondolat, hogy tájházként kellene őket megmutatni a nagyközönségnek, de ennek megvalósítására csak három évtizeddel később került sor, ekkor hozták rendbe és rendezték be őket. A házak 2022-re megújultak a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. finanszírozásában, a Laczkó Dezső Múzeum szakmai munkájával.
Szinte minden a halászatról szólt
A tihanyi hétköznapokat évszázadokon keresztül a halászat határozta meg, már a tihanyi alapítólevélben szó esik a balatoni halászatról. Tihany az 1800-as években halászfalunak számított, a part menti vizeket még a 19–20. század fordulóján is négy-hat társaság, vagyis kompánia halászta nap mint nap. A településen minden második család rendelkezett a 10-15 méter hosszú gyaloghálóval, amit derékig a vízben állva a parthoz közel használtak, és amivel minden merítéssel 3-4 mázsa halat zsákmányolhattak.
A „nemes hal” legjava – a fogas, a harcsa, a csuka és a ponty – azonban nem a helyiek asztalára került, főleg a pesti, a grazi és a bécsi halpiacokon lelt gazdára. A környékbeliek keszeget és gardát vettek a házaló halászfeleségektől.
Halászati hagyományok
A
tihanyi garda, a „látott hal” halászata helyi specialitás, amihez külön rituálé
kapcsolódott. A
halászat főidénye a tél volt. A veszélytelennek egyáltalán nem mondható
jéghalászatról itt írtunk részletesen. A
nyári halászat ősi eszköze a bödönhajó, amelyet egyetlen fatörzsből vájtak ki,
és marhatrágya segítségével tették vízhatlanná. Itt írtunk korábban róla.
A Dunántúl egyetlen megmaradt halászháza
A Szabadtéri Néprajzi Múzeumhoz tartozó tihanyi Halászcéh Ház a Dunántúl egyetlen megmaradt halászháza, és a 19–20. század fordulójáig repít vissza az időben. Az udvari homlokzatán tornácos, nádfedeles házat, ami egy belső teres szobából és egy füstös konyhából áll, 1934-ig a mostani formájában használták.
Az ún. Disznós halászcéh háza
volt (a céh onnan kapta a nevét, hogy disznóért vásárolták a halászati eszközöket). Itt
tartották a céhtagok az összejöveteleiket, itt őrizték a céhládát, a céhkorsót
és a céhpecsétet.
A különféle halászati eszközöket, amik a házban láthatók, annak idején nem az épületben, hanem a part menti halásztanyán tartották.
A házban kémény nélküli, ún. „füstös”
konyha üzemelt – ez a Balaton-felvidéken még a 20. században sem volt ritka a
szegényebb családoknál. A füstös konyhában a kemence és a tüzelőpadka füstje
csak az ajtón keresztül távozhatott. Kétrészes, alul, felül külön nyitható ajtót
használtak: a felső részt a füst kiáramlása miatt a kemence használatakor
kinyitották, míg az alsó felét becsukták, hogy ne tudjanak bejönni a házba a
kisebb állatok.
Az egyszerű konyhában kőből és sárból rakott padkával ellátott kemencét látunk. Ezen főztek, és innen fűtötték a szobai, zöld mázas szemeskályhát is. A vizet a kemencéhez csatlakozó üstházban levő rézkatlanban melegítették.
A szoba berendezése is nagyon funkcionális. Az ágyakat még ekkoriban nem egymás mellett, hanem egymás után, egyvégtében helyezték el, a ruhákat és a lakástextileket a festett ládában tárolták. Füstelvezetés híján nem kerültek a falakra textíliák vagy hímzett falvédők, hiszen a füst befeketítette volna őket, így a helyiség mai szemmel már nagyon puritánnak és funkcionálisnak tűnik.
A kiadó szoba nem újdonság
Teljesen más életmódot és komfortfokozatot mutat be a Parasztgazda Ház. Bár 1797–1820 között csak két helyisége volt, a ház már a népi építészet egy későbbi, fejlettebb stádiumának a képviselője. Az ún. „lopott tornác”, vagyis tornácbeugró előkelő hangulatot áraszt, a helyiségek mindegyike a pitvarból nyílik, az pedig, hogy szabadkéményes konyhával rendelkezik a ház, mindent megváltoztat, hiszen így a szoba és a konyha is rendelkezik füstelvezetéssel. (A szabadkémény egy hatalmas, általában téglából épített palást, melyhez a tetőn kívül hosszú kémény tartozik, ami a füstöt gyorsan kihúzta a szabadkémény alól.)
A Gazdaház az 1940-es, 1950-es évek világába kalauzol minket. A berendezés a régi darabok mellett már a polgári életmód mintáit is követi, városi hatást mutatnak az egymás mellé helyezett ágyak, a ruhaneműk tárolására szolgáló ládákat ekkor már kászli (éjjeliszekrény) és szekrény váltja fel. A döngölt földpadlót ugyanakkor megtartották, annak ellenére, hogy Tihanyban rengeteg kő állt rendelkezésre. Megfigyelhető az is, hogy fazekasok által készített kerámiaedények helyett egyre több gyári zománcos konyhai felszerelést használtak ebben az időszakban.
A házhoz kamra, nyitott fészer, kocsiszín és disznóól is tartozik. Kialakítottak egy vendégszobát is a tornác beépítésével, ami olyasmi volt, mint a Zimmer frei száz évvel korábbi megfelelője. Az 1930-as évektől ugyanis a tihanyi családok parasztházaik egy-egy szobáját kiadták a nyaralóknak.
A helyszínről csodás panoráma nyílik a Balatonra, illetve megpihenhetünk a teraszon és vásárolhatunk az ajándékboltban is, de a gyerekek egy külön játszóteres részen játszhatnak az udvaron. A nyitvatartásról itt találtok információt.
A cikkhez használt forrás:
Tihanyi Tájházak
tihany.hu
