Nehéz elképzelni, de a Balatont általában mintegy 600 négyzetkilométer kiterjedésű szabad vízfelület borítja. Az északi partja köves és viszonylag hirtelen mélyül, ami később kismértékben lejt a tó közepéig. Azon túl azonban ismét erősen mélyül, és a vízmélység helyenként elérheti az akár öt métert is. Ezzel szemben a déli partszegélytől mintegy 1,5 kilométer távolságban hirtelen véget ér a medence mélyebb része, ami egy kemény és agyagos-homokos padkában folytatódik.
Az alacsony vízállás nem példátlan jelenség
A hidrológiai és régészeti források alapján a Balaton víztükre az elmúlt évezredekben többször és nagy amplitúdóval változott. Ezért a mostani, döbbenetesen alacsonynak tűnő vízállás önmagában nem példátlan jelenség. Sőt, a Balaton vízszintjének évezredes alakulásában igen nagy mértékű ingadozás állapítható meg.
A leletek szerint a Balaton vízszintje a kőkortól az ókorig többnyire a mai tengerszinthez viszonyítva körülbelül 106-107 méteren állt, ami nagyjából +191–291 centimétert jelentene ma a siófoki mércén. A vízszint az esősebb és védelmi időszakokban gyakran akár 491 centiméterre is felemelkedett. Kr. u. 292-ben a rómaiak zsilippel lejjebb engedték a tavat Siófoknál, ez plusz 41 centimétert jelentett, így a tó alakja akkoriban kezdett a mai formájához hasonlítani. A középkorban azonban újra magasabb lett a víz: a tatárjárás idején, a 13. században védelmi okokból +841–891 centiméter környékére duzzasztották. Tihany ekkoriban vált tényleges szigetté, miközben a földszorost víz és jég borította. Később, a 16–17. századi török háborúk idején tartósan magas, +841–891 centiméter körüli vízszintet állítottak be. Fonyód és Szigliget ebben az időszakban szigetként létezett, a víztükör északon pedig egészen Tapolcáig nyúlt, amit a korabeli térképek igazolnak. A vízszint a 18. század során visszasüllyedt egy átlagos szintre, majd a 19. század közepén, a vasútépítések és a Sió csatorna rendezése, valamint a zsiliprendszer megépítése után állt be a „modern”, ma is ismert tartományra.
Alacsony, alacsonyabb, legalacsonyabb vízszint
A mai, hatályos üzemrend előír egy szabályozási sávot a vízszinttel kapcsolatban. A vízügyi hatóság célja az, hogy az itt meghatározott alsó és felső érték között tartsa a tó vízállását. A hivatalos felső szabályozási szint (tehát a nyári maximum) jelenleg 120 centiméter a siófoki vízmércén, amit idén újabb öt évre meghosszabbítottak.
És a negatív rekordok? 1867. szeptember 28-án a Balaton vízszintje a mai siófoki vízmérce szerint nagyjából −151 centiméteren állt. Korabeli összefoglalások azt is rögzítik, hogy a vízállás 1867. szeptember 20. és október 6. között tartósan 0 érték alatt maradt, vagyis a part menti sekély zónák rendkívül széles kiterjedésben kiszáradtak. Több cikkben is felbukkant az az állítás, hogy 1867-ben „át lehetett gyalogolni a tavon”, ám az elsődleges tudományos források ezt nem igazolják.
Ez vállalhatatlanul alacsony vízállásszint, ami komoly következményekkel járt. A sekély déli padka például nagy kiterjedésben szárazra került, több partszakaszon százméteres nagyságrendben visszahúzódott a víz. Számos kikötőt és csónakkikötőt nem tudtak használni, esetleg csak erősen korlátozott mértékben, miközben a hajózási menetrendet képtelenség volt tartani. Az ökoszisztéma szinte teljesen összeomlott, miután romlott a nádasok és sekély öblök vízellátása, illetve kiterjedt a parti iszapzóna.
Összevetésképp: a siófoki vízmérce 2025. október 10-én 68 centimétert mutatott, miközben a Balaton átlagos vízszintje 66 és 68 centiméter körül ingadozott az elmúlt napokban. Ez az érték tehát több mint két méterrel magasabban állt, mint az 1867-es mélypont idején.
A siófoki vízmércén a jelenleg mérvadó rekordminimum 1949. november 2-án született: ekkor extrém alacsony vízállást, 22 centimétert mértek. A vízügyi összefoglalók ezt a korszakot csak a „modern minimumként” említik. A 21. század legalacsonyabb értékét 2003. október 4-én mérték, amikor a mérce 23 centimétert mutatott. És aztán jött a 2012-es aszály, amely idején a napi vízállás őszre 38-40 centiméter körül mozgott. A hivatalos vízügyi jelentés szerint szeptember vége és október közepe között érte el 38 centiméteren a mélypontot. Az áttekintő évértékelés alapján a következő év elejét a tó mintegy 48 centiméteres vízmértékkel kezdte, majd tavasztól gyors emelkedés kezdődött. Ebből is jól látszik, hogy a tó természetes vízjárása komoly szélsőségek között képes ingadozni.
Mi számít „normálisnak”?
Ma a Balaton vízszintjét egy engedélyezett sávon belül tartják; az, hogy épp hol céloznak a sávon belül, az aktuális időjárástól és vízigényektől függ. A múlt azonban azt mutatja, hogy a tó természetesen is nagyokat „lélegzik”: voltak tartósan alacsony és kifejezetten magas időszakok is.
Régészeti időbélyegek mai skálán értelmezve:
- Fenékpuszta (bronzkori cölöpház): a tőzeg alatt előkerült, cölöpökre épített halászkunyhó padlószintje alapján a korabeli víz hosszan magas volt; mai mércén ez nagyjából +290 centiméter körüli, tartós vízállást jelentene. A hullámzás ekkor sem mosta el a lakókat, pedig 100-120 centiméteres hullámokkal kellett szembenézniük.
- Récéskút (Zalavár): a 16. század végén a templom kapuját befalazták, a járószintet megemelték, és csak csónakkal tudták megközelíteni: mai mércén ez körülbelül +440 centiméter körüli, tartósan magas vízszintnek felel meg.
Nagyon úgy tűnik, hogy nincs egyetlen „jó szám”, ha a Balaton vízszintjéről beszélünk. A tó víz járását az éghajlat, a lefolyás és az emberi beavatkozások együtt alakítják. A „magas Balaton” és a „mély Balaton” végigkísért minket a történelemben, a különbség csak az, hogy a 19. század végétől a Sió-zsilip és a vízhasználatok miatt a természetes ingadozás szűkebb sávban mozog.
A képre kattintva elérhető galériánk az aktuális vízállásról a déli partról.
Források: Új Almádi Újság, Hungaricana, Hidrológiai Közlöny 1968. 6. sz., Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története, Sági Károly: A Balaton vízállástendenciái 1863-ig a történeti és kartográfiai adatok tükrében (A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7.)
(Borítókép: Kőrösi Tamás – We Love Balaton)
