A 8-as főúton haladva az Inotai Hőerőmű mellett már egy másik olyan pont is van, amire sokan felkapják a fejüket, ez pedig a Mi–24-es katonai helikopter, amely kissé előrebillenve figyeli az autósforgalmat 2024 májusa óta. Az innen induló bekötőút mentén találjuk a repülőteret és az egykori szovjet laktanyát, vagy ahogyan sokan nevezik, Szentkirályszabadja szellemvárosát.
Bár már a telefirkált őrbódé kis épülete is mutatja, hogy sokan megfordulnak erre, ez az első alkalom, hogy hivatalos engedéllyel, egy vezetett urbex séta keretében léphetünk be a területre. Látogatásunk során Raffai Csilla kalauzol bennünket, aki nemcsak az épületeket mutatja meg, hanem megmaradt írásos anyagok tömkelegét átnézve a hely emlékeit is megosztja velünk.
A repülőtér miatt a laktanya története hamarabb kezdődik, mint amikor az 1960-as években elkezdik szisztematikusan kiépíteni a területet a szovjet katonák részére: ekkorra már van itt jó pár parancsnoki és tiszti épület, és 1956-ban több magas rangú szovjet tiszt is ide érkezik meg.
A laktanya megépítése sokkal többet jelentett annál, mint hogy felhúzzanak pár lakóépületet, teljes infrastruktúrára volt szükség ahhoz, hogy működőképes legyen a koncepció, és a katonákat és családjaikat a lehető legjobban kiszolgálja.
A falakon belülre kell hozni mindent, ami kint van
A döntéshozók erről úgy gondolkodtak, hogy ha nem engedik ki azt, aki itt van, akkor cserébe minden szolgáltatást szükséges megteremteni helyben, és valóban így kivitelezték az egész területet: az őrbódét követően egyik irányba a korai parancsnoki épületeket, a másik irányba pedig a legénység később megépített szállóját találjuk, majd ezek után számos olyan épület következik, amelyek az itt élők ellátását segítették.
Komplett családok, gyerekek éltek itt, így szükség volt olyan helyekre, ahol bevásárolhatnak, beszerezhetnek háztartási gépeket vagy egyéb használati tárgyakat. Talán csak az itteni állapotok, a romos környezet az oka annak, hogy elég nehezen hisszük el, a körülményekhez képest kifejezetten jó életük volt az itt lakóknak, sőt azt is megtudjuk, hogy a szovjetek a laktanyán belül tele voltak olyan holmikkal, amelyekért a magyarok mit nem adtak volna. Ment is az üzletelés a „kintiek” és „bentiek” között, nagy volt az érdeklődés a kerékpárokra, az alkoholra, a dohányra, de akár a műszaki cikkekre is.
Bölcsőde, óvoda és iskolaépület is rendelkezésre állt, előbbiben még eredeti falfestmények maradványaira is bukkanunk a lekopott vakolaton, amelyek Vlagyimir Szutyejev mesevilágát idézik – nevéhez olyan mesék köthetők, mint például A három kiscica vagy a Kispipi és Kisréce. Akik nem katonaként voltak jelen, a gyerekekre vagy a betegekre felügyeltek, néhányan pedig a boltban vagy a kultúrházban dolgoztak – mert volt ilyen is!
Szórakozás, hétköznapi élet
Egy laktanyához talán a kikapcsolódás fogalmát társítanánk a legkevésbé, pedig hatalmas kultúrházat húztak fel, ahol az itt élők szórakoztak alkalmanként, de ide jöttek azok is, akiknek fodrászra vagy cipészre volt szükségük. Szintén ide szerveztek olyan kulturális eseményeket, amelyekre a magyar vezetőket is várták – pontosabban illett megjelenniük, még akkor is, ha nem igazán vágytak erre. Az elbeszélések szerint a kötelező műsorok után a decis vodkák fogyasztása is elvárt volt, és az is kiderül számunkra, hogy a magyar tisztek egymás között mindig megállapodtak, hogy a következő meghívásnak kik tesznek eleget, és ezzel ki ússza meg azt.
Kifejezetten nagy étkezőépületet és szobormaradványt is találunk, majd ahogyan haladunk az út mentén, megérkezünk a szintén dús növényzettel körbenőtt kórházhoz és a panellakásokhoz, utóbbiak 1969–70 között épültek, győri panelelemekből rakták össze őket. Ahogy bejárjuk a romos lakásokat, minden résztvevőnek az tűnik fel, hogy nagyon jó elosztásuk van, élhető méretekkel, ráadásul
még balatoni panoráma is jár egy-kettőhöz.
Ahogyan eddig az összes szolgáltatóépület, úgy a lakóházak is teljesen ki vannak ürítve: ez nemcsak azt jelenti, hogy nincsenek bútorok, hanem konkrétan az ajtók, az ablakok és sok esetben még a burkolatok is hiányoznak mindenhonnan. Ennek oka egyrészt az, hogy a kivonulás tényét követően rövid időn belül kellett mindent kiüríteni, másrészt pedig az azóta eltelt években is elvitték az emberek azt, ami még mozdítható volt.
Az utakat járva végig furcsa hangulat vesz körbe minket: nézzük a hatalmas épületeket, valamelyiknél egy fa ága nyúlik ki egy ablakon, míg máshol teljesen megadták magukat a falak, és arra gondolunk, hogy egykor hétköznapi élet zajlott bennük. Az egyik helyen mesét hallgattak a gyerekek, az úton sétáltak és bicikliztek, a panellakásokban zajlottak a családok életének mindennapjai, a kultúrházban pedig a fodrásznál ült valaki, akire még várt például egy bevásárlás a helyi boltban.
A szovjet laktanyát nem csak olyan szemmel lehet nézni, hogy milyen állapotok uralkodnak manapság. A történetek segítenek felidézni a régmúlt hétköznapjait, és ennek segítségével egy pillanatra a fantáziánk elfeledtetheti velünk azt, ami fizikailag előttünk van, a kiürült házakat és lerobbant falakat.
Elbontani vagy megmenteni?
Sétánk végén egyre többször merül fel csoportunkban az a kérdés, hogy milyen jövő várhat a szellemvárosra. Az biztos, hogy ez alkalommal többen vannak azok, akik úgy gondolják, nem szabad elbontani a területet, ugyanakkor a helyszínt bejárva afelől sincs kétségünk, hogy az elhelyezkedése és az állapota miatt is rendkívül nagy kihívás lenne újjáépíteni és élettel megtölteni ezt a helyet. A laktanya jelenleg airsoft- és paintballcsapatok kedvelt helyszíne.
Vezetett urbex sétánkat a Túrajó szervezte, akiknél már lehetőség van a Top Secret: Szovjetszentkirály című séta további meghirdetett időpontjai iránt érdeklődni, ugyanis ez a séta is felkerült a programkínálatba a már meglévő urbex fotóstúra mellé – sőt már Gaz69-es terepjárókkal is bejárhatjuk velük a területet.
(Borítókép: Kőrösi Tamás – We Love Balaton)
