Hogyan lesz itt nyaralógyarmatból európai üdülőrégió? – II. rész

A cikk bevezetője és a megszólalások kisebb vihart kavartak Badacsonyban. Bár a cikk célja az volt, hogy olyan új, lehetséges utakat mutasson be, amelyek építik a régiót, sok badacsonyi vendéglátós sérelmezte a leírtakat, többen úgy értelmezték, hogy egész egyszerűen a vesztüket kívánják. A hozzászólások és a hozzánk eljutott reakciók azt mutatják, hogy felszínre került egy eddig feldolgozatlan, mégis nagyon aktuális problémakör. Hogyan élnek egymás mellett azok, akik már akár több évtizede sikeresen művelik a vendéglátást Badacsonyban, és azok, akik újítani szeretnének?

Ezért úgy gondoltuk, hogy ezek után folytatni kell a beszélgetést, és érdemes meghallgatni azokat, akik úgy érezték, ellenük született az első cikk. Mit gondolnak ők a Bazalt burgerről, a magyar kistermelőkről, a jelenlegi badacsonyi vendéglátásról és nem utolsó sorban az egymás mellett élésről? Demjén Tamás hegyitaxissal és a Rózsakő étterem tulajdonosával, Greznár Attila vidámpark-üzemeltetővel, Rieger Zoltánnal, a Bázis Büfé tulajával és Zöld Lajosné Zsuzsával, a „Rizlingsor” egyik vendéglátósával beszélgettünk.

Számít a tapasztalat

A „leszólt” vállalkozók úgy vélik, a gasztroforradalom fenekén még igencsak ott van a tojáshéj. Ellenben nekik évtizedes tapasztalatuk van a vendéglátásban, amiről – úgy gondolják –, az új betelepülők megfeledkeznek. „50 éve vagyok itt” – indít Zöld Lajosné. „A büfét még ’68-ban építették a szüleim. Ismerem az idejárókat, és amikor azt mondja valaki, hogy nincs helye a Balatonnál például a hekknek, annak nem tudok igazat adni. Minden második asztalon ott van, egyszerűen szeretik.” Rieger Zoltán szerint „lehet itt hekkadóról beszélni, de egy rétegnek erre van igénye, és nem véletlenül. Ez egy olyan hal, amit folyamatosan, jó minőségben be lehet szerezni, nincs benne sok szálka, a gyerekek is meg tudnak birkózni vele.” Greznár Attila véleménye az, hogy a minőséget sem kell automatikusan leszólni, mert a 70-es, 80-as években az Északi-tengerről valóban takarmány-minőségű hekk érkezett hozzánk, de manapság már teljesen vállalható ez a halfaj is. Az igaz, hogy nem helyi termelőktől jön, és itt el is érkezünk ahhoz a kérdéshez, hogy egyáltalán lehetséges-e rendes minőségű alapanyagokat beszerezni környékbeli termelőktől.

Az újhullámosoknak sem jut elég

„Az egyik első és legjobb emlékem gyerekkoromból, hogy sült balatoni keszeget eszem itt, Badacsonyban. Ha lenne elég balatoni keszeg, rögtön lecserélném rá a hekket, sőt, minden mást is, legszívesebben csak azt árulnám” – állítja Zöld Lajosné. De nincs keszeg, és más friss, helyi alapanyag sem jön megfelelő mennyiségben és állandó minőségben a helyi termelőktől, így aki nem akarja az üzlete életét kockáztatni, nem is hagyatkozik rájuk teljesen. A régi vendéglátósok egybehangzóan állítják: ők szeretnének friss és jó alapanyagokkal dolgozni, és meg is teszik, ha van rá lehetőségük, de az újhullámosoknak sem sikerül ez mindig, bármit állítsanak is. Azt mondják, itt gyakorlatilag mindenki ugyanonnan hozatja az alapanyagot: a hal (persze a hekket kivéve) lellei, a vad Győrből jön. Sőt, a régiek azt állítják, ők például soha nem hozatnak mirelit kenyérfélét, de az újhullámos helyek előtt láttak már mirelitpékárus teherautót, ezek után pedig képmutatásnak gondolják, hogy a minőség hiányát rajtuk kérik számon.

Segítség is kellene, nem csak kritika

A régi motorosok szerint irigylésre méltó az új helyek vállalkozó kedve, de pusztán az ő kritikáiktól semmi nem lesz jobb. Greznár Attila azt mondja, ő rengeteget segített már a településnek: „közkutat csináltattam, padokat, szeméttárolókat a parkba – többek között –, azok viszont, akik kritizálnak minket, soha nem adtak egy fillért sem a településnek, döntően nem helyi munkavállalókat foglalkoztatnak, csak idejöttek egy gyakorlatilag kiépített üdülőterületre. Hiába mondják, hogy változás kell, és hiába példálóznak Füreddel, ilyen változások akkor mennek végbe, ha az állam is segít, támogat. Infrastruktúra-fejlesztésben is, a helyi termelőknek is, akik alapanyagot hoznak. Mi itt a magunk erejéből próbálkozunk, de nem kapunk például egy rendes parkolót sem, hiába ígérik. Az újak közben csak a saját üzletüket építik. Így nem lesz itt Balatonfüred.”

Gasztroforradalom: oké. Gasztroháború: nem oké

Demjén Tamás szerint mégis a stílus a legfájóbb, az, hogy a gasztroforradalomból egy ellenük irányuló háborút csinálnak, pedig mindenkinek meglehetne itt a saját közönsége. „Kell a pecsenyesütő is, ahogy a borászat is, így van ez mindenhol a világon” – mondja. De úgy érzik, nem is erről szól ez az egész, hanem arról, hogy az ő megalázásukkal szeretnék a saját üzletüket reklámozni. „Én, ha reklámot csinálok, reklámozom a saját helyemet, nem másokét szólom le.” „Viszont az ilyesmire sajnos harap a média” – fűzi hozzá Greznár. „Régóta vállalkozó vagyok, ismerem ezt: hangzatos, nagy dolgokat állítok, másokat kritizálok, ezzel a figyelem rám irányul, és még lehet, hogy a másik üzletét is rontom.” Abban mind megegyeznek, hogy ez két okból is hibás hozzáállás: egyrészt a régi és az új helyek nem igazi konkurenciái egymásnak, másrészt ha háborút csinálunk, az hosszú távon csak a kárt okoz mindenkinek. Demjén szerint igazi fejlődés csak akkor lesz, ha párbeszéd is lesz. „Sok évtizede vállalkozunk itt” – mondja Demjén – „és közöttünk is voltak súrlódások, de a saját érdekünkben mindig mindent megbeszéltünk. Sokkal építőbb lenne, ha most is ezt tennénk, úriemberek módjára.”