Badacsonyban a Római úton haladva nem tudjuk kikerülni a Borbarátok Étterem és Panziót (no, és persze a merész húzással korábban rebrandingelt Fata Pincészetet sem). Az első látásra klasszikus, balaton-felvidéki stílusban készült épület úgy tűnik, mintha csak egy lenne a sok balatoni vendéglő közül, pedig egyáltalán nem erről van szó. Belépve egy más, kintről nem is sejtett hangulat és látvány fogadja a vendéget. A családi kézben lévő vállalkozás apró lépésekkel ugyan, mégis folyamatosan szépítgeti, fejleszti a kis birodalmat.
A nagypapa örökségét továbbvivő Nagy István és Nagy Gergely – ahogyan a család többi tagja is – elsősorban a minőségi, de nem túlgondolt vendéglátásban hisznek. Ezt tükrözi éttermük étlapja is, ahol hiába is keresnénk hangzatos nevekkel ellátott ételkölteményeket: tatárbifsztek, túrós csusza és tépett malacpecsenye szerepel a lapon, kiegészítve szezonális ajánlatokkal (pl. sültpaprika krémleves).
Ahogy azt a már hatodik éve itt dolgozó Kozma László, a Borbarátok séfje is elmondja „az ételnek önmagától kell sokat tudnia”. Kérdő tekintetünkre válaszként folytatja: „Mi itt a Borbarátokban nem a fine diningra tettük le a voksunkat, hanem a klasszikus konyhára, némi csavarral.” Ahogy azt az asztalunkon gőzölgő desszert, a Balaton-parton kihagyhatatlan túrógombóc crumble morzsával és citrusos tejfölhabbal bizonyítja, a csavar lehet egy különleges fűszer vagy éppen addig nem megszokott alapanyagok keveréke. Esetünkben a crumble morzsa valóban szokatlan, ám mégoly kívánatos.
Igaz, ez a már említett krémlevesre is, amelyet egy szelet kecskesajttal bolondítottak meg vagy éppen a tépett malachúsra wasabis steakburgonyával. László szerint a divatos éttermek és konyhák túlgondoltak, sok esetben éppen a lényeg, a lélek vész el a design-olt fogások és étterembelsők közepette. Istvánék nem akarnak semmit sem túlgondolni, csak haladnának a korral és szeretnének egy korszerű családi panziót és éttermet fenntartani. Ezt valósítják meg apró lépésekben.
A panzió felújításával és fiatalosításával kezdték. A panzióban található szobák nemcsak nevükben egyediek, de mindegyikük saját színvilágot is kapott, ahogy erről mi is beszámoltunk korábban. A cél a letisztult formák alkalmazása volt – a folyosói pihenő egészen futurisztikus! –, minden sallang nélkül. Ezt vegyítették régies vagy annak ható részletek beemelésével, például a beépített szekrények bőr fogantyúival.
A második lépés az étterem felfrissítése volt. A tágas, egybeszabott teret csak a teherhordó oszlopok törik meg, így egy óriási légtér jött létre, ahol a kilenc szobában elszállásolt vendégek jól megférnek azokkal, akik az utcáról érkeznek ebédelni vagy vacsorázni. A régi, sötétbarna bútorokat – részben – száműzték, helyettük fiatalos és világos asztalokat, pultot találunk. Az öreg bútorok azonban nem a kukába, hanem az étterem alatti pincébe kerültek, leszámítva azt a néhány komódot vagy tálalót, amelyek kontrasztként itt maradtak az új asztalok közt.
„Hiszünk abban, hogy egy helynek szüksége van lélekre és egyéniségre.” – mondja Nagy István – „Új bútoroktól még nem lesz új éttermünk, ahhoz kellünk mi is, hogy életet leheljünk belé. S érzésünk szerint kellenek a régebbi bútorok is”. Kérdés nélkül ezt mondja Kozma László is: „Egy helynek, legyen az kocsma, bisztró vagy éppen étterem, stílusosnak kell lennie. Mindegy, milyen stílusú, de annak hitelesnek kell lennie.”
A következő lépés a terasz lesz, ami felett István szerint „már eljárt az idő”. „Jelenleg esőben a terasz használhatatlan, egy olyan megoldáson gondolkodunk, ami egyszerre nyitott, szellős, de eközben nem veszíti el a karakterét sem. Nem mutatna jól egy nagyon modern terasz a klasszikus épület előtt.” – állítja István. A séf nevetve fűzi hozzá: „A cél az, hogy akkor is tele legyen a hely, ha éppen esik az eső.” A megvalósításra mintegy másfél-két évet szán, ennyi idő alatt kristályosodhat ki az a terv, ami a család minden tagjának és a vendégeknek is megfelelhet.
