Apró és modern kincsesház a lellei Kishegyen található pincészet, amely kis méretével szerényen bújik meg nagyobb társai között, boraiknál pedig talán csak a kilátás jobb. A Pócz Pincészetben jártunk.

Nem lehet véletlen, hogy olyan komoly borászcsaládok központját találjuk a Balatonlelle melletti Kishegyen, mint Konyáriék, Bujdosóék vagy éppen Garamváriék. Van azonban mellettük egy kevésbé ismert családi pincészet is látványos terasszal és vendégházzal. A Pócz Pincészetről valamiért kevesebb szó esik, ha a déli part és a helyi borok a téma, pedig tavaly a környékbeli pincészetek seregszemléjén mindenkinél jobb chardonnay-t hoztak elő a hordójukból.

Kishegyről érdemes tudni, hogy csak Lelle határáig kevésbé ismert fogalom, ott már jól láthatóan kitáblázzák a hegyen található pincéket, így bármelyiket keressük, eltévedni nem fogunk. Ahogy közeledünk, a betonút először csak elkeskenyedik, majd apró, majdhogynem ösvénnyé alakul, amelyen keresztül magunk mögött hagyjuk az ősszel kifejezetten csendes déli partot. Szerény tábla jelzi, hogy megérkeztünk és rögtön jön is az első rácsodálkozás, hiszen a ház kívülről nézve nagyon kicsi.

„Valójában tudatos döntés volt és büszkék is vagyunk rá” – árulja el Pócz József, a pincészet tulajdonosa. „Úgy terveztettem, hogy az épület harmóniában legyen a környezetével.” A hegy természetes lejtését a ház a tető vonalával utánozza, ha ezt a részletet nézzük, ez a küldetés sikeresnek tűnik. Az igazi meglepetés csak akkor tárul fel, ha belépünk a házba, ugyanis egy, akár 20-30 vendég fogadására is alkalmas teremben találjuk magunkat, ahol hatalmas a belmagasság.

A falak nemes egyszerűséggel fehérre meszeltek és képzőművészeti alkotásokat láthatunk rajtuk, illetve egy parafadugókból készült „Pócz Pincészet”-feliratot. Házigazdánk szinte azonnal a terasz felé invitál bennünket ahol még láthatjuk a Napot közvetlenül a látóhatár felett. A háttérben a Balaton és az északi part tanúhegyei sejlenek fel.

„Ez a déli part legszebb kilátása” – mondja József, amire mi azt mondjuk, hogy a környékről legalább egy tucat helyet fel tudnánk sorolni, akik erre a címre esélyesek, a vendégház teraszát tényleg nehéz volna lehagyni erről a listáról.

József 1991-re datálja a kezdetet, amikor az addigi hobbiborászkodást felváltotta a kereskedelmi borkészítés. Az eredetileg jászberényi születésű szőlész-borász diplomájának megszerzése után a Balatonboglári Állami Gazdaságban dolgozott gyakornokként, majd a lellei TSZ főkertésze volt. A sorsa úgy hozta, hogy „ittragadt” a környéken és úgy döntött, hogy saját pincészetet indít.

A döntés szerencsésnek bizonyult: ma már évi 50 ezer palack hagyja el a pincét, amely a tulajdonos saját szavaival élve „kulimunkával” készült. A kifejezésnek számunkra negatív felhangja van, de később elismerjük, hogy valóban nehéz feladat a majd’ 8 hektáros birtokról származó szőlő feldolgozása. A pincészet méretéből és kézműves jellegéből adódóan a munka nagyon aprólékos, fárasztó és embert próbáló.

Ezt szemléltetendő vendéglátónk a pince felé mutatja az utat. A közösségi térrel szemben nyílik a lejárat, ahol igen meredek lépcsősor fogad bennünket. „Két emelet mélységbe megyünk” – árulja el József és szinte érezzük, ahogy a hegy teteje ránk borul.

Az érlelő pincébe érkezünk, ahol fahordók látványa fogad. „Ez a borok hálószobája” – itt érlelődnek a prémium kategóriás fehér- és vörösborok. Majd József mutatja a következő helyiséget, ahol már a korracél tartályokat találjuk, tele az általa csak "illatos és gyümölcsös" jelzővel ellátott fehér és rosé borokkal. A présház mellett pedig a palackozóba és a raktárhelyiségbe érünk, ahol télen nyáron mindig közel azonos a hőmérséklet. József azt mondja, nem véletlenül kerültek ezek a helyiségek a hegység gyomrába, hiszen természetes és környezettudatos klimatizálással tudják tartani ugyanazt a hőfokot. A palackozógépet látva aztán magunkban már megbocsátjuk a kulimunka kifejezést. József másodmagával viszi a pincészetet, ami így, ha egyáltalán lehetséges, több mint teljes embert kíván.

A pince után visszatérünk a „földszintre” és itt kerül a poharakba egy kis olaszrizling, ami pont annyira tüzes, mint az, aki készítette. József szenvedélyes alkat, aki szemmel láthatóan szó szerint a szívét-lelkét tette a pincészetbe. „Menni kell, mint a bulldog” – ahogyan ő fogalmaz. Ebből pedig az elszántság ugyanúgy kiérezhető, ahogyan a kitartás és az egészséges versenyszellem is.

Elmondása szerint nem hisz abban, hogy a „nagyokkal”, azaz a jellemzően nagy palackszámmal dolgozó pincészetekkel kellene versenyeznie: „Ez egyszerűen lehetetlen. A saját fogyasztóinkat kell megtalálnunk a borokkal.” Szerinte ez a déli parton nem könnyű, mert ide elsősorban a családosok jönnek, nem azok, akik a különleges borokat keresik.

Saját lehetőségeit kihasználva igyekszik különleges alkalmakat teremteni arra, hogy a fogyasztók találkozhassanak a boraival, például tartanak libavacsorát Márton napján, a Múzeumok Éjszakáján pedig kiállítást szerveznek.

„A vendéglátás akkor jó, ha teljes erőbedobással csináljuk.” Étterem és melegkonyha ennek ellenére sincs náluk, a háromszobás vendégházban viszont kifejezetten tisztességes reggelit adnak, hiszen ekkor kerül elő a vörösborban pácolt sonka, a szalámi, a körözött, a kerti zöldségek és a sajtok. Az utóbbit leszámítva minden a saját háztartásból érkezik.

A szobák esetében is a letisztultság és a jó értelemben vett egyszerűség jellemző. Összesen hét vendég szállhat meg a Rosé, a Rizling és a Merlot nevet viselő 2-3 ágyas apartmanokban. Éjszakánként – szezontól és apartmantól függően – 9900 vagy 11 900 forintért, ami a teljes apartmanra értendő és tartalmazza a reggelit is.