Az egész csak egy rövid, akár kisebb gyermekekkel is teljesíthető kirándulásnak indult. Képzeletünkben jól kiépített utak, padok és egy magasleses kilátó képei bukkantak fel, ám a valóság egészen másképpen festett. Padokat, jól kitáblázott utakat találtunk, de kilátót nem.

Kiindulópontunk a Balatonfüred központjától 4 km-re elhelyezkedő Koloska-völgyi Vadaspark, amely télen-nyáron belépődj nélkül fogadja a látogatókat. Az idő nekünk kedvez, szinte ez az első napfényes márciusi nap.

A parkban és a környéken senkit nem láttunk, miénk az egész balatonfüredi erdő! Az elhagyatottság egyszerre ijesztő és felemelő. Célunk a Koloska-völgyi kirándulóerdő, ami a térképek szerint alig 10 perces séta a parkon keresztül. Családi túrának szánjuk a kirándulást, így képzeletben egy gyermeket viszünk magunkkal. A 10 perc így máris legalább fél órára rúg, és akkor még semmit nem láttunk a parkból és a környékből.

Rögtön a bejáratnál felfedezzük az első magaslest, amelyről megtekinthetjük a vadaspark – egyébiránt szelíd – vadjait. Békésen alvó muflonokat, fürge őzeket, csinos récéket, fürjeket, fácánokat látunk itt. A következő kifutónál már nagyobb a mozgolódás: dámszarvasok őgyelegnek a fák árnyékában. Utunk a dám- és a gímszarvasok kifutója között, a bejárattól balra folytatódik, itt végre látjuk a gímek vezérét is. A nagy agancsos bika óvja itt a mintegy 5-6 tagot számláló háremét.

A szarvasok egy kicsit nyugtalanok – ki tudja, mikor láttak élő embert utoljára? Lassan közelítünk a kerítéshez, a szarvasok ugyanilyen ütemben hátrálnak. Ekkor azonban csoda történik: az egyik tehén bátran, a levegőbe szimatolva gyorsan felém rohan. Kérdőn fordulok a fotósunkhoz, s a csoda egyszeriben szertefoszlik: a kolléga kezében egy frissen meghámozott banánt látok, így érthetővé válik a szarvas viselkedése… A renitens tehenet elképedve – és ami még fontosabb, mozdulatlanul – bámulják kevésbé bátor vagy egyszerűen csak jóllakott társai.

Képzeletbeli gyermekünk már türelmetlenül rángatja a kezünket, így a két kifutó közti út végén található apró fahidat vesszük célba: a pillanatnyilag nem létező patakon átkelve meglátjuk az első táblát, amely jól kitaposott út irányába mutat. Egy apró fennsíkon járunk, melyet jobbról a vadaspark, balról alacsony bokrok, mögötte erdők szegélyeznek. Előttünk jól láthatóan kirajzolódik a Koloska-völgy, balra, a bokrokon túl a Sándor-hegy látszik, míg jobbra, a vadasparkon túl a Kereszt-hegy vonalai sejlenek fel.

Az úton haladva szökésben lévő partizánoknak érezzük magunkat, akik keresik a kapcsolatot a hegyekben bujkáló bajtársaikkal. Önkéntelenül is behúzzuk a vállunkat, ne szolgáltassunk jól látható célpontot a minden bizonnyal az erdőben megbúvó mesterlövészeknek… S ha már partizánok vagyunk, elhatározzuk, hogy a kirándulóerdőben megkeressük az általunk még nem felfedezett, a térképen jelzett kilátót is.

Alig 2-300 méter múlva egy balra mutató tábla igazít el bennünket a kirándulóerdőbe. Az ösvényt elhagyva betonútra érkezünk, ezen az autóval érkező kirándulók is könnyedén elérik az innen már csak kb. 100 méterre található Koloska-forrást. A füredi turisztikai iroda szerint a forrás felett kiépített kútból ivóvizet kapunk, de – lévén szezon előtt vagyunk, így a kút téliesítve van– ezt nem tudjuk kipróbálni. Helyette a kút tövében kialakított minitavon parádézó tőkés récét fotózzuk, aki valószínűleg a tavacska partján megbúvó nőstényről próbálja elterelni a figyelmet.

E forrás egyébként a kirándulóerdőben található, a helyi állatfajtákat és a geológiai sajátosságokat bemutató tanösvény kiindulópontja is.  A mi célunk azonban nem ez, hanem a kilátó, amelyet a kutat elhagyva balra találunk. Innen reméljük felfedezni partizán bajtársainkat.

15-20 méter magasba szöknek itt a sziklák, a tetejükön fakorlát jelzi, hogy valahol járható út vezet felfelé. S valóban, jól kiépített falépcsőket látunk szerpentinszerűen a hegyoldalban: biztonságosnak tűnik, de nyirkos, esős időben nem árt vigyázni, mert erősen csúszhat. Korlátot elvétve találunk csak.

A kilátót nem látjuk, de a piros háromszög kijelölte utat követve felérünk a sziklák tetejére, és csak itt jövünk rá, hogy a kilátó valójában „csak” egy korlátokkal védett kilátópont, a Koloska-szikla, ami igazából 50 m magas.

Habár kilátót nem találtunk, mégsem vagyunk csalódottak: a korlátokon áthajolva a völgyet, a bokros fennsíkot látjuk. A látványtól feltöltődve ereszkedünk vissza a völgybe, ahol csendben elhatározzuk, hogy inkább felhagyunk a partizánakcióval, és legközelebb behatóbban tanulmányozzuk a térképet, nehogy ismét olyat keressünk, ami valójában nincs is.