A bor nem válogat – Gősi Péterrel beszélgettünk a csopaki Guden Kisbirtokon

We Love Balaton: A 2020-as Vitézt kóstoljuk bemelegítésként. Ti ezt keresitek a csopaki könnyű borokban?

Gősi Péter: Csopak adott, az a termőhelyünk szigorúan. A mi esetünkben két dűlő: a Kertmög és a Slikker, ahol most ülünk. A Vitéz innen van, ebből a kettőből, ami nem kerül válogatva a kettő dűlősbe. Kinek könnyed, kinek nem könnyed, Csopak ilyen műfaj.

WLB: Hogyan kezdődött számodra ez az egész – általunk korábban már megírt – Guden-birtok-történet?

G. P.: 2012 volt az első hivatalos évjáratunk. Molnár Szabolcs, Csidei Zoli és én működtetjük ezt az elejétől. Szabolcs korábban a munkája mellett egyedül tette rendbe az egész területet, ugyanis Ajtós atya megkereste, mert nem volt megelégedve a korábbi bérlőkkel. Én úgy keveredtem ide, hogy Szabolcs mutatott nekem egy 2008-as Kertmögöt, ami még nem került kereskedelmi forgalomba, hanem a haverok és a barátok megitták. Aztán elkezdtünk beszélgetni, hogy mi lenne, ha előbb-utóbb mégis kikerülne, mert meg akartuk magunkat mérettetni. 700 palack Kertmöggel őszintén szólva nem lehet mit kezdeni a piacon, még a gasztró is kiröhög. Pécselyen is tudtunk hozzá bérelni egy kis területnyi kékfrankost – abból lett a rozé –, és a végére összekapartunk kb. 1,2 hektárt. Akkor megegyeztünk Jásdi Istvánnal – ami egy nagyon fontos dolog a történetben, mert ő mindig támogatott minket –, így a borok ott készülnek, a hordóink ott vannak, ott is palackozunk, a gépeit is használjuk. Nélküle ez nem lenne ilyen, amilyen. Szívén viseli az ügyünket, mert pontosan tudja, hogy nem konkurencia vagy ellenfél vagyunk számára.

Mi nem vagyunk kereskedelmi tényezők, a Guden egyértelműen egy szerelemprojekt és önmegvalósítás volt a részünkről, és az is marad. Évi 5 ezer palackban állapodtunk meg, és nem is akarunk bővülni. Istvánnak és nekünk Csopak a szívügyünk. A mi csopaki körzetünk nagyon pici, de minél több komoly és minőségi bor jön le erről a területről, annál büszkébbé tudjuk tenni magunkon kívül a többi helyi termelőt is.

WLB: Nagyon sokan ezt a fajta önmegvalósítást a jelenleg rendkívül trendi natúr boros iránnyal próbálják meg képviselni. Azt érzem, hogy az utóbbi néhány év fogyasztói igényeinek alakulása alapján erősen kisebbségben vagytok a minőségi terroir-szemléletetekkel.

G. P.: Ez a divat. Az ilyen divathullámokra vagy felül valaki, vagy nem. Mi abszolút nem ezt az utat választottuk. Igazából két fajtával foglalkozunk: az olaszrizlinggel és a kékfrankossal. Csopakon a Siralomvágó és a Kertmög dűlő is például szomszédok, mégis teljesen más borokat adnak, és ez dűlőn belül is igaz, ha a parcellákat nézzük. Nyilván a technológiai eltérések is okoznak különbségeket, és az adottságok mellett egy csomó út van, de szerintem az igazi csopaki, az több terület közös szürete. Sokan nem is értik, hogy ezen a környéken miért ilyenek a borok, és ez az egész miért működik. Pedig a lényeg, hogy jó zamat és jó sav legyen.

WLB: Én veletek, csopaki borászatokkal és a Kódexszel szoktam pozitívan példálózni, hogy: „Nézzétek meg, Magyarországon is van olyan borvidék, ahol összefogás van!”, mert ez sajnos egyáltalán nem jellemző, sőt nem is tudok másik olyat mondani, ahol ennyire együtt gondolkodnának a résztvevők.

G. P.: Én sem. Határozottan ki is jelentem, hogy szerintem ezért is negligálnak minket, mert kívülről ez nem tűnhet reálisnak, hogy ilyen tényleg létezik. Vannak, akik vagy nem akarnak ebbe egyszerűen ekkora melót tenni, vagy esetleg megmondani a másiknak őszintén, hogy ez most nem úgy sikerült. De ez valóban működik, és nem egy délibáb! A mi birtokunk egyházi kötődéséhez nekünk például semmi közünk, de mégis úgy tiszteljük, hogy misét tartunk itt. Kell hogy ez működjön. A bor, az egy olyan alkoholos kultúrtermék, ami a legjobban a földhöz – tehát magához a termőhelyhez – kötődik. Csopak mindig egy legendás terület volt, Figula Misi bácsi is mindig azt mondta, hogy a rizling, az csopaki. De napjainkra szinte minden ki van vágva, gyakorlatilag a szőlőért kell harcolni. Nem vagyunk egyformák.

WLB: A dűlők, parcellák, talajszerkezetek játékát, a Csopaki Kódex üzenetét én mindig lenyűgözőnek tartottam, de az ezzel való munkát egy folyamatos szélmalomharcnak éreztem.

G. P.: Mert az is, de az ember ezt nem adhatja föl. A borokban ha nem is változunk, de nekünk muszáj változnunk. Maguk az emberek már nem annyira igénylik a klasszikus, sarkos borkóstoltatást. Sokkal jobban értékelik, ha beszélgetsz velük, mint ha traktálod őket felesleges és személytelen információkkal. Ha tömeg van, akkor ez nehezebb, de mégis jólesik, ha az ember odamegy, megáll és beszélget picit, és ilyenkor nem azt mondjuk, hogy ennyi a maradék cukor meg annyi a mittudoménmicsoda. Sokkal nagyobb energiabefektetéssel jár ez a fajta hozzáállás, de sokkal jobban fel is lehet töltekezni a pozitív visszacsatolásokból.

WLB: Nemrég osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy az aktív, trendeket, dűlőket, évjáratokat és apró rezdüléseket is követő magyar borrajongóréteg – a szakmán kívül – nem több 150-200 embernél országosan. Szerinted van igény az ilyen összetettségű és egyediségű borokra itthon?

G. P.: Igen, van igény. Ám a helyzet az, hogy „borértő közönség” gyakorlatilag nincs. Igazából főleg egy borszerető közönség az, ami létezik, akinek egyetlenegy dolog fontos, hogy ízlik vagy nem ízlik. Ha nem ízlik, akkor pedig hiába mondja bárki, hogy jó. Ez itt a Balaton-felvidék, itt mandulafa és bodzabokor van a szőlőben, ezt sokan – akik csak divatból boroznak – nem fogják megérteni soha.

WLB: Arra gondolsz, hogy van, amibe az ember beleszeret, és nem veszi észre, hogy a beavatkozása által tönkreteszi, és így már nem az lesz, amibe korábban beleszeretett, és pont a kultúrkörnyezet az, ami megszűnik?

G. P.: Divatos, hogy errefelé megcsinálják a magyar Toszkánát. Csak az a helyzet, hogy aki ezt állítja, az valószínűleg sosem volt Toszkánában, mert oda elmész, és minden ugyanúgy van, ahogy korábban volt, és aki odamegy, az elfogadja a helyi szokásokat. Jásdi István – amikor anno ideköltözött – igenis változtatott 1-2 dolgon a szőlőtermesztésben, pincetechnológiában, de magát Csopakot, azt sosem változtatta meg. Egyszerűen olyan borokat kezdett készíteni, amikről azt gondolta, hogy a világban is megállnák a helyüket, csak hát óriási hátrányból indult már magával a olaszrizling fajtával.

Toszkánában egyszer egy nagyon pici szállodában laktunk, és ott ajánlottak a környéken egy szintén nagyon pici pizzériát, hogy oda el kell mennünk. Mindenki ismert mindenkit, ötféle ital volt, és csak pizza, de olyan, hogy valami elképesztő. A végén kértünk kávét, erre kijött a tulaj, rámutatott szemben a kávézóra, és azt mondta: „Az ott a kávéház. De nyugodtan hozzátok ide és igyátok meg itt, én majd visszaviszem a csészéket. Ő nem süt pizzát, mi pedig nem főzünk kávét!” Ha egy birtok, egy település, egy borvidék elengedi azt, amiért létrejött, akkor ott valami elveszett. 

WLB: Kialakult-e egy olyan fogyasztóbázis, amely kifejezetten a ti boraitokat keresi?

G. P.: Abszolút. A mai napig úgy néz ki, hogy a gasztró elviszi a felét, a másik felét pedig a magánvevők vásárolják meg. Mi nagyon komolyan vesszük, hogy ami nem az, aminek gondoljuk vagy terveztük, akkor nem is mondjuk róla. Például amit most kóstolunk, az egy nagyon jó, 2019-es hordós rizling a Kertmögből, mégsem írtuk rá a dűlőnevet. Onnan van, annak készült, annak lett szüretelve, de olyan analitikával sikerült csak elkészíteni, ami bár egy nagyon szép bort eredményezett, nekünk mégis hiányzik belőle, amitől ez Kertmög. Egy tök jó rizling, de nem Kertmög. Kapott egy más címkét, és a fogyasztóink igenis értékelik az ilyen jellegű edukációs szándékot is.

Itthon többnyire azt látom, hogy rengeteg a túlhájpolt lufi ebben a szakmában. Borzasztóan sok a túlárazott és túlsztárolt rossz vagy középszerű bor. A bor pedig nem válogat. Hogy kinek kell, kinek tetszik, ki az, aki megveszi, és ki az, aki nem. 

WLB: Amikor felmerül az edukáció kérdése, mindenki egymásra szokott mutogatni, meg különben is minek, amikor ezt igényli a piac...

G. P.: Öncélúan nem szabad borászkodni, ez nagyon fontos! De például ez a rozé, amit most kóstolunk, nem egy piacos rozé. Reduktív pécselyi kékfrankos rozé, de mégis nehéz eladni, mert ez nem egy közönségkedvencre belőtt, tuttifruttis, szénsavval dúsított tömegbor. Már ezt a szintet sem tudja sajnos megugrani az átlagfogyasztók jelentős része, mert aki a technopop rozét keresi, az ezt sem fogja érteni. Pedig itt nem egy fahordós, komplex, önmegvalósítós rozéról beszélünk, hanem egy olyanról, aminek picit nagyobb beltartalma van a szokásosnál. És én nem is keresek mást egy rozéban. A rozék sosem lesznek nagy borok, egyszerűen nem az a szerepük. 

WLB: Mik a terveitek a közeljövőben?

G. P.: Próbálni tartani a minőséget, esetleg még följebb lépni. Felsőörsön egy 3 éve telepített, osztrák klónú rajnaink első termése már elkészült. 300 palack. Kerül majd rá egy narancssárga-fekete címke, ahol a sarokban a „Csak barátoknak!” felirat áll, de nagyon gyerek még. A jó rajnaival úgy vagyok, mint a jó pinot noirral: nagyon szeretem, de sajnos Magyarországon ritkán találkozni velük. Ez egy nagyon hűvös terület, a Zoli pont ezért választotta ide telepítésnél a rajnait.

Egy esetleges nagyobb növekedéssel viszont a Jásdi Istvánnal kötött megállapodásunk mellett sok minden más is elveszne. Többnyire nem is értik, hogy miért csak ennyi borunk van, de igazából azt nem értik, hogy ha erről a területről több bort palackoznánk, akkor az nem ilyen komplexitású lenne. Igenis tisztelni kell a hagyományokat, és nem szabad tájsebet okozni. Mi tényleg a saját utunkat járjuk, és ez működik egyelőre. Egy borászatnál ugyanis fontosabb dolog nincs, mint maga a bor. A bor a nulladik pont.