Napsütés és fürdés, lángos és hekk, hajózás és a csillogó kék víz – legtöbbünknek ezt jelenti ma a Balaton, ahol nyoma sincs már a nyolcvan éve történt, véráztatta eseményeknek. Pedig Adolf Hitler 1945-ben már egyre többször hangoztatta: „Ha elveszítjük a magyarországi kőolajmezőket, be kell hogy fejezzem a háborút.” És igen, végül tényleg így történt, amihez a második világháború egyik legnagyobb páncéloscsatájának számító, Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) névre keresztelt hadművelet drámai veresége is hozzájárult a Balatonnál.
A zalai olajmezők csábítása
1945 elején a Harmadik Birodalom szó szerint kifogyott a szuflából, többek között az üzemanyagból is. A szövetséges bombázások a német olajfinomítókat porig rombolták, a romániai ploiești olajmezők már szovjet kézben voltak, így az utánpótlás szinte teljesen megszűnt. A Wehrmacht páncélosai, repülői és járművei viszont tudtak – fogalmazzunk úgy – puszta ideológiával közlekedni. Mert kellett hozzá az olaj,
méghozzá sürgősen.
Hitler tekintete ekkor fordult Zala megye felé, ahol (főleg Nagykanizsa és Budafapuszta környékén) akkoriban a környék legnagyobb magyar olajmezői működtek, amelyek stratégiai „aranyat” értek a háborúban. Ráadásul ez volt az utolsó működőképes olajkitermelő terület elérhető közelségben, és a német hadigépezet napi működéséhez több ezer tonna üzemanyagra volt szükség. Hitler szerint a háború sorsát dönthették el ezzel, így 1945. március 6-án elindult a német hadsereg utolsó nagy offenzívája, amit épp a Balaton térségében indítottak. A cél? Megvédeni és biztosítani az olajmezők környékét a közeledő Vörös Hadsereg elől.
A balatoni csata nem a vízbe, hanem sártengerbe fulladt
A sietve kidolgozott balatoni offenzíva eleve teljesíthetetlen célokat tartalmazott. A terv szerint a fő csapást a Velencei-tó és a Balaton közötti résből kellett kibontakoztatni a Duna irányába. Ezzel a németek gyakorlatilag kettévágták volna a szovjet erőket. De a valóság egészen más volt. A terep brutálisan felázott a tavaszi esőktől, a páncélosok sok helyen a sárba ragadtak, az ellátás akadozott, és a szovjet védelem is erősebb volt, mint amire számítottak. Ráadásul a szovjetek előre tudtak a német tervekről, és megerősítették az arcvonalat.
De nézzük, mi is történt pontosan a támadás reggelén, amit John Toland könyve idéz fel:
1945. március 3-án Fritz Hagen SS-Obersturmführer (álnevet használt) szemlét tartott azon a terepen, ahonnan a harccsoportja támadni készült. Szakadt az eső. A fiatal, magas kitüntetésekkel rendelkező páncélosparancsnok megállíttatta a terepjáróját. Látványos mozdulattal mutatott kelet felé – a végtelen sártenger irányába –, majd így szólt az embereihez:
– Uraim, most megérkeztünk a kiindulási állásunkba.
Először mindenki nevetett. Aztán káromkodni kezdtek.
Mire Hagen visszaküzdötte magát Veszprémbe, a Balatontól északra, a sárban átvágva, felhívta a hadtestparancsnokságot:
– Nekem páncélosaim vannak, nem tengeralattjáróim. Menjenek a fenébe! Én ezt nem csinálom meg.
A vonal másik végéről nyugodt hang jött:
– Csak nyugalom. Elintézzük.
Persze nem tudták elintézni. Hitler szó szerint olajért küldte harcba a maradék elit haderejét, többek közt az SS páncélosait. Ám ekkor már szinte mindenki számára világos volt, hogy
az európai háború a végéhez közeledik.
A balatoni offenzíva döntötte el a háború sorsát?
Nem egészen, de komoly szerepet játszott a végjátékban. Ez volt a német hadvezetés utolsó nagy próbálkozása itt, a Balaton partján. A német offenzíva tehát már az indulásnál megfeneklett. A szovjetek nem csupán visszaverték a támadást, hanem ellentámadásba mentek át, és sorra foglalták vissza a térséget. A harcok különösen hevesnek bizonyultak Székesfehérvár, Veszprém és Nagykanizsa térségében, ahol a szovjetek hamar ellentámadásba lendültek, majd fokozatosan kiszorították a németeket a térségből. Április elejére elfoglalták a zalai olajmezőket is, amivel végleg megpecsételték a német hadigépezet sorsát. Nem volt több olaj. Nem volt több mozgás. És nem volt több esély. A Balaton környéke ezzel a világháború egyik utolsó nagy csatájának helyszínévé vált. Nem túlzás azt állítani, hogy a Tavaszi ébredés hadművelet – ironikusan szólva – itt csúszott meg, a sárban, és itt tört meg végleg a német haderő lendülete.
Mi maradt mindebből ma?
A balatoni táj ma már a béke szimbólumát jelenti a strandokkal, kerékpárutakkal, borospincékkel és fesztiválokkal. De az 1945-ös véres harcok nem tűntek el nyomtalanul. A környéken több helyen – például Nagykanizsa körül, Balatonkenesén vagy Várpalota térségében – megemlékezések, kis emléktáblák, katonatemetők, fotóarchívumok, térképek és múzeumi kiállítások őrzik a balatoni csata emlékét.
Sőt: a második világháborúban bombák és repülőgépek roncsai kerültek a tóba, miközben az angol és amerikai bombázók összecsaptak a német és magyar vadászgépekkel. 2020 szeptemberében például egy 109-es típusú Messerschmitt vadászrepülőgép maradványairól írtunk mi is, amit októberben emeltek ki a vízből Balatonakarattya környékén. Előkerült a vadászrepülőgép fegyverzetének egy része és a motor egyik darabja is, aminek külön érdekessége, hogy az iránytűje a mai napig pontosan működik.
(Borítókép: Bundesarchiv, Bild 146-1989-105-13A / Woscidlo, Wilfried / CC-BY-SA 3.0)
