Ha valaki az életmód és a mentalitás kérdésével foglalkozik, akkor egyszerűen nem lehet kihagyni a nőket. Kiderült, hogy a Balaton és a Nyugat-Dunántúl vidékét nem kizárólag férfiak alakították a középkorban és a kora újkorban. A 15–16. századi asszonyok épp úgy formálták a táj mindennapjait, amiről számos írásos emlék maradt fenn. Ebbe az izgalmas világba engedett bepillantást dr. Bilkei Irén régész, levéltáros, akinek több évtizedes kutatómunkája nyitotta meg előttünk a női hétköznapok rejtett forrásait.
A női szerepek feltárása sokáig háttérbe szorult a történetírásban, noha a nők a családban és a társadalomban betöltött szerepük révén aktív alakítói voltak a korszak eseményeinek. Fontos megjegyeznem, hogy a tradicionális történetírásban nem azért esett kevesebb szó a nőkről, mert nem volt fontos helyük a történelemben, hanem azért, mert a velük kapcsolatos ismeretek nem kerültek a történészek látókörébe. A Balaton környéki oklevelek, különösen a zalavári és a kapornaki hiteleshelyek dokumentumai azonban rengeteg női »ügyről« tudósítanak, és segítenek bemutatni ezeknek a nőknek a családban és a társadalomban betöltött szerepét. Az általam kutatott 15–16. századi Nyugat-Dunántúl egyik sajátossága éppen az, hogy a vidéket sűrűn hálózták be olyan családok birtokai, amelyek asszonyai komoly befolyással bírtak
– mondta el szerkesztőségünknek dr. Bilkei Irén, aki a közelmúltban a keszthelyi Balatoni Múzeum kiadásában megjelent könyv, a Várúrnők és kegyes nagyasszonyok – Nők a Nyugat-Dunántúlon a középkorban és a kora újkorban szerzője is.
A történeti korszak és a téma jeles szakértője a rendelkezésre álló források alapján a Balaton környékén és távolabbi környezetében, a Dunántúlon élt, név szerint ismert arisztokrata és köznemes nők életének néhány fejezetét tudta rekonstruálni, természetesen nem megfeledkezve a korszak többi, kevésbé ismert asszonyáról sem. Az ismertebb nevek között ott vannak például a Gersei Pethő család asszonyai, Pemflinger Katalin – Szigliget úrnője, Török Bálint felesége –, a mohácsi csata halottait eltemettető Kanizsay Dorottya, a nádorné Kanizsay Orsolya, a Batthyány család gyógyító nagyasszonyai vagy az Alsólendvai Bánffy család protestáns asszonyai.
A Balaton asszonyai: gyógyítók, gazdasszonyok, birtokosok
A tó környéke régóta híres termékeny kertjeiről és gyógyfüves hagyományairól. Emiatt kerülhetett fókuszba a kertészkedés és az orvoslás a középkorban, amelyekben a nők meghatározó szerepet játszottak. A dunántúli főúri családok birtokai egészen a Balaton-felvidékig húzódtak, és az itt élő nemesasszonyok gyakran készítettek például orvosságokat, sőt
gyógynövénykertjeik híre is messzire eljutott.
A levéltári dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a nemesasszonyok között különösen fontos volt a gyógyító szerepkör. Nem véletlenül. A 16. században a wittenbergi protestáns egyetemen közismerten magas színvonalon oktatták a gyógynövénytant, aminek a tanítása hazánkba is eljutott. Valószínűleg ezek az ismeretek komoly hatással bírtak a korszak híres nyugat-dunántúli nemesasszonyainak sárvári, németújvári, alsólendvai kertjeire is. Képzett orvosok híján a 16–17. század nagyasszonyainak feladatai közé tartozott a gyógynövényekkel történő orvoslás
– hangsúlyozta dr. Bilkei Irén, akitől azt is megtudtuk, hogy sokan az édesanyjuktól sajátították el a házi orvoslás tudását, gyűjtötték a recepteket és az orvosi könyveket, de egymás között is folyamatosan cserélték a recepteket. „Batthyány Ferencné Lobkowitz-Poppel Éva udvaraiban például a kor több orvosa is megfordult, ahol találhattunk volna a patikaházat és a vízégető (desztilláló-) házat, ahol lepárlással készítették az illatszereket és a gyógyszereket” – tette hozzá dr. Bilkei Irén.
Várak úrnői a Balaton körül
A 15–16. században számos asszony kötődött közvetlenül a Balaton környéki várakhoz és udvarházakhoz. Ilyenek Szigliget és Keszthely, de tágabb értelemben Rezi, Tátika vagy Kanizsa környéke is. A Keszthely környéki birtokok ura, a köznemesség felső rétegéhez tartozó Gersei Pethő család asszonyainak levelei és a korabeli oklevelekben elbeszélt ügyes-bajos dolgai révén például jól kirajzolódik, hogy milyen aktív szerepet játszottak a térség politikai és gazdasági életében.
A várak úrnői gyakran intézték a gazdasági ügyeket férjeik távollétében, különösen a török háborúk idején, amikor a férfiak nagy része hadi szolgálatban állt. Ebből következik az is, hogy a gyakori közhiedelemmel ellentétben közülük többen tudtak írni és olvasni. Christine de Pisan francia írónő már a 15. században megfogalmazta, hogy: egy nőnek tudnia kell helyettesíteni férjét a gazdasági teendőkben, és tudnia kell a család vagyonát beosztani, amihez természetesen szükség volt az írni-olvasni tudásra
– mesélte a régész-levéltáros, miközben kiemelte, hogy a házasság a középkorban többnyire nem érzelmi kérdést, hanem a házasulandó felek családjai közötti megállapodást jelentette, amely a társadalmi felemelkedést, a kapcsolatépítést és a vagyonszerzést szolgálta.
Az is jellemző volt, hogy szinte mindannyian valamilyen rokoni kapcsolatban álltak egymással. Ennek oka az eddigi kutatások alapján az, hogy a dunántúli megyék késő középkori, kora újkori nemesi családjai a famíliák férfiági kihalása, a leányágakba történt beházasodások miatt kialakult rokoni és házassági kapcsolatok és a birtokviszonyok folyamatos mozgása.
A reformáció és a mohácsi csata
A 16. század közepére a Balaton környéki nemesi családok asszonyai különösen nehéz helyzetbe kerültek. A mohácsi csata (1526) következményei, a férfiak tömeges halála vagy fogságba esése és az ezeket követő török hadjáratok miatt a birtokok irányítása hirtelen az özvegyekre és a női hozzátartozókra hárult. Itt jön a képbe a korszak legismertebb és korának egyik legműveltebb nőalakja, Kanizsay Dorottya. Családja az akkori Zala vármegye több pontján is rendelkezett birtokkal, és a szolgálatában álló emberek tettei gyakran érintették a tó körüli településeket. Kanizsay Dorottya legismertebb cselekedete, hogy – a magyar történeti hagyomány szerint – eltemettette a mohácsi csata keresztény halottait, miközben mostohafia, Perényi Ferenc váradi püspök holttestét kereste. A legenda szerint négyszáz embert fogadott fel, hogy hatalmas gödröket ássanak és eltemessék a halottakat. Az újabb kutatások azonban árnyalják ezt a történetet.
A mohácsi katasztrófát követő zűrzavarban a magyar arisztokrácia egy része kihalás miatt kicserélődött. A férfiak távollétében a Balaton környéki nemesasszonyok latba vetették egyházi kapcsolataikat, rokoni hálóikat és levélíró gyakorlatukat, hogy megpróbálják megőrizni a családi vagyon és a mindennapi élet rendjét. Ebben a kicsit sem megnyugtató időszakban kezdődött meg hazánkban is a reformáció terjedése, amelynek a Dunántúlon is számos női híve akadt. Köztük voltak az Alsólendvai Bánffy család protestáns asszonyai, Kanizsán és Sárváron Kanizsay Orsolya, valamint Szigliget akkori úrnője, Pemflinger Katalin, akik udvaraikba prédikátorokat fogadtak, vallási iskolákat támogattak. Ezek a nemesasszonyok
a Balaton környéki közösségek kulturális életére is jelentős hatást gyakoroltak.
A nemesasszonyok életét a levelek és az oklevelek mellett a végrendeletekből ismerhetjük meg legjobban. Ezekből világosan látszik, hogy a Nyugat-Dunántúlon élő nők az élet számos területén irányítóként, közvetítőként, esetenként birtokosként működtek. Megjelentek a birtokvitákban, irányították a gyermekek nevelését, háztartásokat és élelmezést szerveztek, gyógyítói feladatokat láttak el, komoly figyelmet fordítottak a higiéniára, vadászatokon és ünnepségeken vettek részt, miközben nyomdákat, iskolákat, egyházakat támogattak.
Várúrnők és kegyes nagyasszonyok – Nők a Nyugat-Dunántúlon a középkorban és a kora újkorban
- Balatoni Múzeum, Keszthely
- 121 oldal
- 4700 Ft
(Borítókép: Kőrösi Tamás - We Love Balaton)
