A vívóteremből a borospincébe – Földi Bálint badacsonyi borásszal beszélgettünk

We Love Balaton: Másokkal beszélgetve többször előkerült veled kapcsolatban, hogy mennyire meghatározó a neveltetésed, az otthonról hozottak a mai napig tetten érhetők az életedben. Mivel nem borászcsaládból jössz, adja magát a kérdés: mik hatottak rád ennyire gyermekkorodban?

Földi Bálint: A családi minták erősen meghatározták a gyerekkorom, így a zene és a sport állt a középpontban. Anyai nagypapám szerteágazó érdeklődésű művészember volt, az ő gobelinjei szerepelnek egyébként a boraim címkéin [ezek a jelenleg Földi Bálint néven futó borok]. Textilművészként végzett, majd az Iparművészetin a textil tanszék vezetője volt, de mellette több hangszeren, zenekarokban játszott, a zene az egész életét végigkísérte. A kíváncsiságomat biztosan tőle örököltem. 

Édesanyám versenyszerűen kézilabdázott, míg apai nagyapámmal még 86 éves korában is komoly pingpongmeccseket játszottunk, így a sport szintén jelen volt az életünkben. Az én választásom a vívásra és a dobolásra esett, emellett művész nagyapám hatására cserkészkedtem, és a természet meg a csillagászat is eléggé érdekelt. Rengeteget olvastam, ezt édesapám szerettette meg velem azzal, ahogy a Winnetouból olvasott fel nekem. 

WLB: Komoly lista! Hogy jutott mindenre időd? 

F. B.: A gimi elejéig szinte észrevétlenül működött minden egymás mellett, akkor viszont olyan szintre érkezett a vívás, hogy választanom kellett, és a dobolást végül elhagytam. Egyértelműen az élsport volt a célom, 15-16 évesen már az utánpótlás-válogatott tagja voltam. Végül másként alakult a történetem, akkoriban kevesebb pénz jutott a vívásnak, volt olyan világverseny, ahova edző nélkül kellett kiutaznunk. Egy idő után szembesültem vele, hogy sokkal profibb háttérre, nagyságrendekkel több pénzre lenne szükség ahhoz, hogy lépést tartsunk a világ élmezőnyével. Amikor befejeztem a vívást, üresség volt bennem, a sport teljes embert kívánt, mellette másra alig jutott idő. 

WLB: Nehéz lehetett feldolgozni a törést. Hogy sikerült továbblépni?

F. B.: Ma már úgy gondolom, hogy összességében jobban jártam, hogy másként alakult az életem. Most többdimenziósnak érzem magam, sőt, ha holnaptól nem foglalkozhatnék borral, akkor sem érezném üresnek az életem. A legmagasabb szintű sporthoz egyébként a fizikai adottságaim sem biztos, hogy megvoltak. Amikor befejeztem a vívást, az Általános Vállalkozási Főiskolára jártam, de pontosan tudtam, hogy nem leszek közgazdász, bár azt sem láttam, hogy merre indulok.

WLB: Mi volt az a momentum, ami végül irányba állított?

F. B.: Egy vasárnap délelőtt tévét néztem, kapcsolgattam a csatornák között. Az egyik adón egy fura, Jimi Hendrix-karakterű, ősz hajú ember beszélt. Elsőre ez ragadott meg, majd a mondanivalója. Figula Mihály beszélt szőlőről, borról, Balatonról. Villámcsapásként hatott rám a dolog, abban a pillanatban tudtam, hogy ez az én utam, borász leszek.

Szinte azonnal léptem is, felhívtam Ujvári Vivient, aki jó barátom volt a gimnáziumban. Tudtam róla, hogy nem elégedett könnyűipari mérnökként, egyszerű volt meggyőzni, hogy jelentkezzünk a borászképzésre. 

WLB: Neki azért volt némi előnye, hiszen gyakorlatilag a szőlőben nőtt fel. Neked milyen kapcsolatod volt a borkészítéssel korábban?

F. B.: Minimális tapasztalattal vágtam bele a tanulásba, a családunknak nem volt szőlője, hiába éltünk Tapolcán. Ugyan kipróbálták, de hamar belátták, hogy nem nekik való. Apai nagyapámnak volt Budaörsön egy telke, ahol jó években készített magának bort. Amikor ők is Tapolcára költöztek, akkor szerette volna ezt folytatni, így vásárolt szőlőből készített bort. Így a saját szüret élménye nekem is megvolt, de a szőlőművelés újdonság volt számomra. Érdekes, hogy több barátom családjában is volt hagyománya a borkészítésnek, mégis én lettem borász.

WLB: Jártál külföldön, Új-Zélandon Viviennel együtt töltöttetek egy szüretet. Milyen meghatározó élmények értek?

F. B.: Amikor kimentünk, volt bennem egy kis óvilági gőg, azt gondoltam, hogy a hagyományok hiánya miatt kevésbé komoly az egész. Volt egy prekoncepcióm, ami hamar ledőlt, amikor láttam, hogy a nagy borászatokban is mekkora alázattal és elhivatottsággal dolgoznak. Alul akartam kezdeni, pincemunkásként. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a felettünk állók milyen készségesen és milyen gyakorlottan segítenek akár a legapróbb feladatokban is. 

Tény, hogy az újvilági borászatoknál nincsenek meg a hagyományok. Viszont a támogatások hiánya miatt precíz terv szerint dolgoznak, pontosan tudják, hogy csak így lehet profitot termelni. Sokszor hiányzik a romantikus oldal, pontosan tudják, hogy mekkora befektetéssel kell indulni, ha sikeresek akarnak lenni. Emellett ott vannak a kisebb pincék, akár biodinamikus szemlélettel. Igazán komoly borokat kóstoltunk náluk, ami még inkább alázatra tanított. 

A céltudatosságot biztos, hogy Új-Zélandról hoztam magammal, ezt pedig a Sabarnál azóta is kamatoztatom, hogy még jobban működjenek a dolgok. Szerencsés pillanatban léptem be, hiszen a tulajdonos, Ádám Gábor is pont akkor váltott és lépett be teljes mellszélességgel a cégbe.

WLB: Mi hozott haza, mit tud a Badacsonyi borvidék?
 
F. B.: Nagyon kötődök az otthonhoz, két hónap után mindig hazahúz a szívem. Egyébként kivételes helynek gondolom a borvidékünket, kivételes fajtákkal és borokkal. Pár éve belecsöppentem egy kóstolóba, ahol a Németh család régi évjárataiból kóstoltunk. Volt egy rajnai 1997-ből, aminél jobb száraz magyar borral még nem volt dolgom. Ahogy az egész badacsonyi legendáriumot megismertem, olyan támaszt adott, ami szerintem életem végéig ellát majd tennivalóval.

WLB: Ha már a kivételes fajtáknál tartunk, érdemes kitérnünk a kéknyelűre, ami a saját pincédnél és a Sabarnál is fontos szerepet játszik. Mitől ennyire izgalmas a fajta?

F. B.: Még a borászképzés előtt, a 2000-es évek elején kóstoltam édesapámmal egy ebéd alkalmával egy Istvándy kéknyelűt. Megfogott a fajta sztorija, hogy nővirágű, hogy szinte csak Badacsonyban létezik, ráadásul marha jó volt a bor. Később kiderült, hogy a barátnőmék birtokán is van telepítve. Találtunk egy oklevelet az 1940-es évekből, ahol a kéknyelűvel nyertek országos borversenyen, ami akkoriban komoly eredmény volt.

A sok legenda tovább színezte a képet. Az, hogy Ranolder püspök kéknyelűje kétszer annyiba került, mint a tokaji aszú. Vagy az, ahogy a rendszerváltás után Békássyék azonnal a fajta megmentésébe fogtak. Az egyik monda hozta magával a másikat, egyre jobban izgatott a téma, így az egyetemen nem volt kérdés, hogy ez lesz a szakdolgozatom témája, hadd lássuk, milyen mély a nyúl ürege!

Sorsszerű volt, ahogy rátaláltam a saját kis pincémre és a hozzá tartozó területre. Nyári Ödönnél dolgoztam, ő ajánlotta a figyelmembe. Volt elképzelésem a kéknyelűről, úgy gondoltam, Ödön oldala ideális neki, de sajnos olyan áron kínálták, hogy nem tudtam megvenni. Új-Zélandon végig azon agyaltam, hogy tudnám megszerezni. Miután hazaértem, felhívtam a tulajt, akkor tudtam meg, hogy engedtek az árból, és pont annyit kértek érte, amennyi családi segítséggel a rendelkezésemre állt. Az már csak hab volt a tortán, amikor kiderült, hogy kéknyelű van a területen, ami a következő tavasszal új életre kapott.

Bencze Pistivel elkezdtünk egy kéknyelű-műhelymunkát, aminek már most látom az eredményét. Sokat beszélünk a fajtáról, kicsit másképp közelítünk hozzá. Önmagában már a kéknyelű jellegzetes színű palackja is előrelépés, de egyértelműen szebbek a borok, amik belekerülnek, sokan felismerték, hogy a borvidék presztízsterméke lehet hamarosan a kéknyelűből.

WLB: Kultúrára nyitott fiatalként hogy éled meg a mindennapokat a borvidéken?

F. B.: Egyértelmű kettősség itt élni, hiszen az év 8 hónapjában kevesebb a lehetőség. Ezen próbálunk mi is változtatni, most indult Budavári Dórival az 1 Bor 1 Vers-sorozat, ahol hat Szent György-hegyi borhoz választott a hat pince 1-1 kortárs verset. A Szent György-hegy hajnalig mellett egyre több az élő zenés rendezvény. Egyébként nálunk, Sabaron is hangsúlyosak az élő zenés programok. Ezzel együtt például a színház hiányzik, de azon vagyunk, hogy egyre több lehetőség legyen helyben.

Emellett a Pláne Badacsony szintén fontos helyszín, szívesen járok oda, szinte második otthon. Sok kis pincével, borászkollégával lehet ott összefutni. Élő közeg, olyan környezet, amiért érdemes felkerekedni, nem túlzás állítani, hogy fény az alagút végén.

WLB: A válaszaidból egyértelmű, hogy Badacsonyban képzeled el a jövődet. Mit szeretnél elérni a saját pincéddel és a borvidékkel?

F. B.: Ha 10 éve kérdeztél volna erről, biztos nem találtam volna el, hogy hol leszek, pedig ez sem olyan nagy eredmény. Van egy pici márkám a piacon, amit sokan értékelnek, nekem mégis az számít leginkább, ha Bakó Ambrus, Németh Pista bácsi, Laposa Józsi bácsi mondja, hogy jó a borom. Örülök, hogy olyan a viszonyunk, hogy értékelik a boraimat. Ha ez 10 év múlva ugyanígy lesz, és nem okozok nekik és magamnak sem csalódást, akkor elégedetten dőlök majd hátra. Nem szeretnék olyan kompromisszumot kötni, ami befolyásolja a borom minőségét. Ez persze nagy eséllyel azt jelenti, hogy kicsi maradok, nem látom, hogy évi 10 ezer palacknál több bort készítek.

Örkénynek van egy gondolata: „A csirke talán nem egyéb, mint az a mód, ahogy egy tojás egy másik tojást csinál.” Szeretném azt hinni, hogy én vagyok a tyúk, és Badacsony a tojás. Látjuk a borvidék több ezer éves távlatát, hogy legalább 2000 éve szőlőkultúra van itt. Ehhez képest egy emberöltő elég rövid idő. Ha az egészet úgy tudom továbbadni majd a gyerekeimnek, hogy továbbvigyék és folytatódjon a történet, akkor megérte.